|
Akkor a vén Vainamoinen maga a száját szóra nyitja: "Ha senki más el nem indul most énvelem énekelni, elkezdem egyedül versem, elindítom énekemet, hiszen dalosnak születtem, magam énekmondó lettem, mástól meg nem kérdem módját, idegentől versem végét." Akkor a vén Vainamoinen, versek örök végezője, leül víg szavakkal szólni, készülődik énekelni, öröm-ének az ölében, szép szavak keze ügyében. Énekel vén Vainamoinen, úgy énekel, szóval szólal: szó a szóhoz szépen illik, versének nem éri végét, előbb fogy ki kő a hegyről, tavirózsa a tavakból." Énekel vén Vainamoinen, egész este vígan vannak. Az asszonyok mind kacagnak, az emberek jól mulatnak, elhallgatják, elcsodálják Vainamoinen víg beszédét; aki hallja, mind csodálja, aki ott van, örvendezik... |
|
Kis László: Bornál melegebb (részlet)
"Azon a napon, amikor a lelke hirtelen és örökre megelégítetlenül szétáradt az alkonyatban, csak az ottfelejtett szagokat és illatokat érezte semmi mást. Váratlanul dörrentek rá, megfejthetetlenül, zavaros vágyként törték át a végső korlátot, érzéki csókjuk volt az " Isten hozzád ", a fű, a fák, az elmúlás. Végre itt vagyok - gondolta derűsen, és felrémlett előtte egy régi nap lent a " Békás " völgyében, amikor ívet vizeltek a szikláról át a patak felett - ragyogó volt istenugyse, a földbe gyökeredzett fenyők büszkesége porig omlott ott. Lobogó hajjal szállt lefelé a mélybe, és újra és újra és újra, hallotta ahogy a gyantás húrok újra és újra muzsikával töltik teli a két hegyoldal közti szédítő mélységet. És ahogy a tűzben gyöngyöző gyantabuborékok körül a világ, ettől lángralobbant minden, az orrán át szívta, a szájával csámcsogva habzsolta, a kezeivel kétségbeesett tempóban gyömöszölte zsebeibe, tarisznyájába a csodát, az utolsó pillanatot. - Anyám! - nyögte pillanatokkal később pukkadozva - anyám! - lihegte boldogan és eltelve - Le a seggfejekkel!..." |
|
Bohumil Hrabal: Túlságosan zajos magány (részlet) - Európa Könyvkiadó 1985
"... Az utcáról benyitott és bejött egy óriás, átitatva a folyó illatával, s mielőtt bárki is észbe kapott volna, felkapott és széttört egy széket, és ezekkel a husángokkal a sarokba kergette a megrettent vendégeket, a három fiatal csak állt a falhoz lapulva, rémülten, mint árvácskák az esőben, ám az utolsó pillanatban, amikor az óriás más-már lesújtott azzal a két bunkóval, amikor már-már úgy látszott, hogy ölni fog, hirtelen vezényelni kezdett azokkal a székmaradványokkal, és halkan énekelte... Szürke galambocskám hol voltál? Halkan énekelt, és vezényelt magának, és amikor befejezte, eldobta a szék maradványait, kifizette a pincérnek a szék árát, és az ajtóban visszafordult, és így szólt a rémült vendégekhez... Uraim hóhérsegéd vagyok... és boldogtalanul, ábrándos arccal távozott, lehet, hogy ugyanaz az ember volt, aki egy éve a holesovicei vágóhídnál éjszaka egy finn kést szegezett nekem, és amikor a sarokba szorított, elővett egy papírt és felolvasott nekem egy verset a gyönyörű rícanyi tájról, aztán elnézést kért, hogy ez ideig nem talált más módot rá, hogy az embereket versének meghallgatására kényszerítse. Kifizettem a sört és a három rumot, és kimentem az utca légáramába, így jutottam el újra a Károly térre, az újvárosi torony kivilágított órája a fölösleges időt mutatta, nem siettem sehova, már a térben lógtam, végigmentem a Lázár utcán, befordultam a sikátorba, és gondolataimba merülve kinyitottam begyűjtőnk hátsó ajtaját, tenyeremet a falon csúsztatva kitapogattam a kapcsolót, és amikor villanyt gyújtottam ott álltam a pincémben, ahol a hidraulikus présen harmincöt évig zúztam a hulladékpapírt, a friss papírhegy kitüremkedett a plafonban lévő négyzet alakú nyíláson az udvarra. Miért is mondja Lao-ce, hogy megszületni annyi, mint kilépni, meghalni pedig annyi, mint belépni? Két dolog mindig új és egyre növekvő csodálattal tölti el az elmémet, az éjszaka remegő fénye... ehhez a munkához tényleg teológiai végzettség kell, mindez döbbenettel tölt el, megnyomtam a zöld gombot, majd megállítottam, aztán elkezdtem nyalábolni a hulladékpapírt, hogy kibéleljem a présteknőt, az egérszemek mélyén észrevettem valamit, ami több volt, mint a csillagos ég fölöttem, félálomban odajött hozzám a kis cigánylány, miközben a prés nesztelenül siklott, mint a harmonikás ujjai között a szájharmónika, kiraktam a ládácskából a Hieronymus Bosch-reprudukciókat, és válogatni kezdtem a könyvek szentképeivel bélelt vacokban, azt az oldalt választottam, amelyen Charlotte Zsófia porosz királyné így szól a komornájához... Ne sírj! Hogy kielégítsem kiváncsiságomat, most elmegyek oda, ahol olyan dolgokat látok majd, melyekről maga Leibniz sem tudott felvilágosítani, átléptem a lét és a nemlét határát; a prés csilingelt, és a piros gomb megnyomására a préspofa visszatért, elhajítottam a könyvet, és teledobáltam a teknőt, testét vaj borította, olyan kitárulkozó volt, mint a jég, mikor olvadni kezd, a gigantikus prés Bubnyban tíz olyan prést helyettesít, mint amilyenen én dolgozom, ahogy erről oly szépen írt Sartre úr és még szebben Camus úr, a könyvek csillogó gerincei kacérkodnak velem, a létrán kék köpenyben és fehér cipőben egy öregember áll, a szárnyak erőteljes suhogásától felkavarodott a por, Lindbergh átrepülte az óceánt. Megállítottam a zöld gombot, és a hulladékpapírból amolyan vackot vetettem a teknőbe, még mindig belevaló fickó vagyok, még mindig felvághatok magammal, nincs miért szégyenkeznem. Mint a kádba lépő Seneca, átvetettem az egyik lábamat, és vártam, azután nehézkesen beemeltem a másik lábamat is, és összegömbölyödtem, csak úgy próbaképpen, majd feltérdeltem, megnyomtam a zöld gombot, aztán belekuporodtam a teknőbe a hulladékpapír és néhány könyv közé, kezemben Novalisomat szorongattam, és ujjamat egy olyan mondatára tettem,mely mindig lelkesedéssel töltött el, boldogan mosolyogtam, mert hasonlítani kezdtem Mancinkához és Mancinka angyalához, és egy olyan világba igyekeztem, ahol még sosem voltam, megkapaszkodtam egy könyvben, melynek az egyik oldalán az állt: Minden szeretett tárgy az édenkert közepe, és én, ahelyett, hogy tiszta papírt báláznék a Melantrich alatt, egyszóval én, akárcsak Seneca vagy Szókratész, én bukásomat választom a pincémben, a présemben, és ez a bukás felemelkedés, még akkor is, ha a présfal már az állam alá és még feljebb nyomja a lábamat, de én nem hagyom magam kiűzni a paradicsomból, én a saját pincémben vagyok, ahonnan már senki sem űzhet ki, senki sem helyezhet át, a könyv sarka a bordáim közé fúródott, felnyögtem, mintha a saját kínzóeszközömön kéne megtudnom a végső igazságot, amikor a falak nyomásától már összecsukódtam, mint a bugylibicska, az igazságnak e pillanatában megjelent előttem a kis cigánylány, ott állok vele az Okrouhlíkon, és az égen a mi sárkányunk száll, erősen tartom a zsineget, és az én cigánylányom átveszi tőlem a durva fonálgombolyagot, egyedül van, terpeszben áll, szilárdan megvetette lábát a földön, hogy fel ne szálljon a mennybe, és aztán levelet küld fel a zsinóron a sárkánynak az égbe, és én az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a levélen az én arcom van... Ilonka! - kiáltottam fel. És kinyitottam a szemem, az ölembe néztem, mindkét kezemben egy csomó gyökerestől kitépett árvácskát markoltam, ölem tele volt agyaggal, bambán néztem a homokot, és amikor felemeltem a tekintetemet, a gázlámpa fényében a türkizzöld és az atlaszpiros szoknya állt előttem, és mikor hátrahajtottam a fejemet, az én cigánylánykáimat láttam, izgatottak voltak, mögöttük az újvárosi torony két mutatója és számlapja ragyogott át a fák lombjain, a türkizzöld a vállamat rázta, és kiabált: Jézusom, tata, az isten szerelmére, mit csinál itten? Ültem a padon, együgyűen mosolyogtam, semmire sem emlékeztem, semmit sem láttam, semmit sem hallottam, mert már az Édenkert kellős közepén voltam. És így azt sem láthattam, azt sem hallhattam, hogyan viharzott át polkalépésben az én két cigánylánykám egy-egy cigányba karolva balról jobbra a Károly tér parkján, és hogyan tűntek el a homokkal felszórt sétány fordulójában, valahol a sűrű bokrok mögött." |
|
Nagy László: Amikor nincs kegyelem Feküdtél sujtó fény alá: a virág térdedre dől, szerelmem súlyos zászlaja tűzve van fejed felől. Lecsukott zsalu-levelek homályán, itt ülök én, varasodnak a zöld lapok, repednek, dőzsöl a fény. Üvegben málna-alkonyat. Lenyesett rózsa zihál, illata fölszáll, fönn bolyong új nyaram ormainál. Újra remeg a levegő, hol kezed integetett. Ágyadra szakadt óriás lepke az emlékezet. Kereng a nyárban köszörű, szívemből szikraesés. Feküdtél sujtó fény alá, keltsen a fölismerés. Ifjúság, szentség szétomol, gyere be, birkózz velem. Fönségesebb az ölelés, amikor nincs kegyelem. |
|
Gabriel García Máquez: Száz év magány (részletek) - Európa Könyvkiadó 1980
" Hosszú évekkel később, a kivégzőosztag előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, mikor az apja elvitte jégnézőbe. Macondo akkor húsz vályog- és bambuszházból álló falu volt egy folyó partján, melynek áttetsző vize őskori tojás nagyságú, sima, fehér köveken hömpölygött. Annyira új volt a világ, hogy sok minden még nevet se kapott, s ha meg akarták említeni, ujjal mutattak rá. ... ...A szép Remediost választották meg királynőnek. Ursula, aki reszketett dédunokájának nyugtalanító szépsége miatt, nem tudta megakadályozni. Mindaddig sikerült elérnie, hogy a szép Remedios ki se mozduljon otthonról, csak ha Amarantával a templomba ment, de ilyenkor fekete mantillával kellett eltakarnia az arcát. Az Istentől leginkább elrugaszkodott férfiak, akik csak Catarino feketemiséin öltöttek papi álcát, pusztán azért jártak templomba, hogy legalább egy pillanatra láthassák a szép Remedios arcát, akinek legendás szépségét döbbenten és szenvedélyesen emlegette az egész lápvidék. Sokáig kellett várniuk, amíg megláthatták, és jobban jártak volna, ha mindörökké hoppon maradnak, mert a legtöbben soha nem nyerték vissza álmuk békességét. ... Fernanda még csak meg sem próbálta érteni. Amikor a véres karneválon a szép Remediost királynői ruhájában megpillantotta, azt hitte, hogy rendkívüli lénnyel áll szemben. De amikor látta, hogy puszta kézzel eszik, és minden kérdésre mesebelien együgyű válaszokat ad, már csak azon sopánkodott, hogy milyen hosszú életűek a család idiótái. Hiába hitte és mondogatta váltig Aureliano Buendía ezredes, hogy a szép Remedios a legértelmesebb lény, akit valaha is látott, s hogy ennek pillanatonként bizonyságát adja elképesztő ügyességével, csúfot űzve mindnyájukból - többé nem törődött vele senki. A szép Remedios, akinek immár semmilyen kereszt nem nyomta a vállát, elhagyatottan bolyongott a magány sivatagában, lassan érlelődve lidércnyomástól mentes álmaiban, vég nélküli fürdőzéseiben, időhöz nem kötött étkezéseiben, mély és hosszú hallgatásaiban, amelyeknek nem adott tartalmat az emlékezés, egészen egy márciusi délutánig, amikor Fernanda kinn az udvaron, brabanti vászonlepedőinek összehajtogatásához készülődve, segítségül hívta a család többi nőtagját. Alig fogtak hozzá, amikor Amaranta észrevette, hogy a szép Remedios szinte áttetszővé sápad. - Rosszul vagy? - kérdezte. A szép Remedios, aki a lepedő másik végét fogta, szánakozva elmosolyodott. - Dehogyis - mondta -, soha nem éreztem magam ilyen jól. Amint e szavak elhangzottak, Fernanda érezte, hogy egy könnyű fényfuvallat kiragadja kezéből a lepedőt, és teljes egészében szétteríti. Amaranta valami rejtélyes remegést érzett alsószoknyáinak csipkéiben, és megpróbált belekapaszkodni a lepedőbe, hogy el ne essen : a szép Remedios abban a pillanatban kezdett a levegőbe emelkedni. Csak a majdnem teljesen megvakult Ursulában volt annyi lélekjelenlét, hogy felismerje az ellenállhatatlan fuvallat természetét; átengedte a lepedőt a fénynek, és látta, amint a szép Remedios búcsút int felé a vakítóan lobogó lepedők közül, amelyek felszálltak vele a magasba, elhagyták vele a skarabeusok és dáliák szféráját, áthatoltak vele azon a szférán, ahol nincs többé délután négy óra, és örökre eltűntek vele a felsőbb szférákban, ahol az emlékezet legmagasabb röptű madarai sem érhették utol..." |
|
Nagy László: Csodafiu-szarvas Tavasz kerekedik, bimbó tüzesedik, jázminfával fényes agancs verekedik, csodafiu-szarvas nekitülekedik, nekitülekedik. Jázminfa virágát lerágom hajnalra, inaimmal ugrok nyárdelelő napba, pörkölődök, vékonyodok, maradok magamra, maradok magamra. Vadászok meglőnek, golyó a szügyemben, Balatonban a sok víz, mind az én könnyem, sírva sírok, sírva sírok, ha sietek lemaradok, csodafiu-szarvas hiába vagyok, hiába vagyok. Deresen, havasan eljön a karácsony, csodafiu-szarvas feláll az oltáron, szép agancsa gyúlva gyullad: gyertya tizenhárom, gyertya tizenhárom. |
|
Ernest Hemingway:
Az öreg halász és a tenger (részlet) - Magyar Helikon 1962 - Ébredj Santiago - mondta a fiú, és gyöngéden megfogta az öreg térdét. Az öreg kinyitotta a szemét, és eltartott egy-két másodpercig, amíg felocsúdott távoli utazásából. Aztán elmosolyodott. - Mit hoztál? - kérdezte. - Vacsorát - felelte a fiú. - Megvacsorázunk együtt. - Nem vagyok nagyon éhes. - Gyere csak, enned kell. Úgy nem lehet halászni, ha nem eszik az ember. - Halásztam úgy eleget - mondta az öreg, s feltápászkodott, és összehajtotta az újságját. Aztán a pokrócot kezdte összehajtogatni. - Tartsd csak magadon a pokrócot - mondta a fiú. - Hát, amíg én élek, addig nem fogsz úgy halászni, hogy ne egyél semmit. - Hát akkor csak élj soká, és törödj a magad bajával - mondta az öreg. - Mit vacsorázunk? - Rizst hoztam, fekete babot, sült banánt meg egy kis pörköltet. - A fiú a kertvendéglőből hozta a vacsorát, egy kétrészes, bádog ételhordóban. A külön-külön papírszalvétába csomagolt evőeszközöket, egy-egy kést, villát, kanalat a zsebéből szedte elő. - Kitől kaptad mindezt? - Martintól. A vendéglőstől. - Akkor meg kell majd köszönnöm neki. - Már én megköszöntem - mondta a fiú. - Neked fölösleges megköszönni. - Majd neki adom egy nagy hal hasahúsát legközelebb - mondta az öreg. - Nem először küld nekünk vacsorát ugye? - Nem először. - Akkor többet kell neki adnom, mint egy nagy hal hasahúsát. Nagyon figyelmes hozzánk. - Sört is küldött. - A csapolt sört szeretem a legjobban. - Tudom. De ez csak üveges sör, két palack Hatuey-sör. Az üvegeket majd visszaviszem. - Köszönöm, nagyon kedves tőled - mondta az öreg. - Hát vacsorázzunk? - Már kértelek régen, hogy egyél - mondta a fiú szelíden. - Csak addig nem akartam kinyitni az ételhordót, amíg hozzá nem látsz. - Most már hozzálátok - mondta az öreg halász... |
|
Kalevala (részlet) Mondja a vén Vainamoinen, végezi a versét végre: "Én az énekszót nem értem, nem tudok igaz igéket. Én magam semmit sem értek, nincsen erőm egymagamban. Ha a Teremtő beszélne, édes szóval énekelne: ő éneket énekelne, igaz igéket beszélne. Mézzé bűvölné a tengert, homokszemet borsószemmé, malátává tenger földjét, tenger kövecskéit sóvá, széles erdőt szántófölddé, írtott oldalt búzafölddé, halmokat édes kaláccsá, kősziklákat tyúktojássá. Igaz igéivel szólna, varázsszóval énekelne... |
A delfin (kisregény) Ünnepi vacsora 
|