Mindketten idegenek voltak. A Mágus jóval a lány után  jött a városba, akinek addigra már csak törhetetlen makacssága tartotta fenn képtelen vállalkozását. Ez a makacsság, idõvel õszinte tiszteletet ébresztett iránta mindenkiben, miután az emberek belefáradtak abba, hogy bolondnak higgyék, elfeledtette velük furcsa, idegen csengésű nevét - Rékának hívták - és megbocsátották neki sötétfényű ide-oda repdesõ tekintetét is.

A Mágus egy operában élt. Elhalkuló moraj, csillogó félhomály, sejtelmes dallamok támadtak olykor körülötte, majd enyésztek el észrevétlen, mintha soha nem is léteztek volna.

Egy év különbséggel, a kora õsz hozta mindkettõjüket. A jablanaci komppal érkeztek a szoroson át. A lányon, bár az idõ már hűvösebbre fordult, csak egy málnakrémszínű, apró virágmintás ruha volt. Bánatos illatot árasztó virágai voltak. - Panics, a komp gépésze, megesküdött rá, hogy soha nem érzett még ehhez foghatót. Nem emlékeztetett a vízbe omló sziklás hegyek egyetlen ismert szagára sem - sem  a tengerére.

Évekkel késõbb, a Mágus - valószínűtlen feltűnéseinek egyikén - egy a kikötõbõl nyíló belsõ udvar hűvösében üldögélt. Fává terebélyesedõ oleander takarta el az eget és védte õket a tikkasztó napfénytõl. Joránnal, a halassal jártak éppen egy palack bor végére. Az öreg hasán, akkor is ott lógott az a kötény amit a pult mögött viselt és amit sose vetett le hiába is kérlelték. Cipelte a hajnalban fogott friss tintahal, a kagylók, a hálók szagát. Körülöttük hangos hollandok itták a sört - Már megint nyár volt.

- Barátom! Tudod-e, hogy még a te köténykéd se tudja elnyomni itt ezen a helyen, az õ apró nyomait?  - kérdezte a Mágus révedezõ mosollyal. - Én legalábbis most is tisztán érzem - mormolta maga elé, majd nagyot húzott a forró levegõbõl. - A másik szánakozva pislantott rá bozontos szemöldöke alól, aztán legyintett és megvonta a vállát.
Úgy bizony asszonyom, maga itt ezen fog meggazdagodni! - intett oda a Mágus tréfásan Martának a tulajdonosnõnek. - Marta mosolyogva intett neki vissza. - Bár az arcán még ott játszott az elõzõ mosoly, tagjait most mégis ólomsúlyként húzta le a hirtelen rászakadó szomorúság. Hátrahajtotta a fejét. A keskeny levelek közt úszó világosbíbor harsonákat nézte, a tengeri szél, a zene felzengõ fúvósait, ahogy dús fürtökben csüngnek felettük. - Figyeled barátom? - karolta át egy szívélyes mozdulattal az öreg vállát - És felhangzik a zene  - La Traviata. - Már nem is tudom melyik nagy operában éppen - ez vele a legjobb - a legeslegjobb. - A rózsaszín virágkelyheket sós szellõ lengi át, sötét van, a színpad függönye még mindent eltakar. A zenekar ott lent az árokban most egyszerre mozdul, a nyitány fojtogató varázslata. A félhomályban apró neszek közt tompa aranyfényben izzanak a falak - Igazi ünnep. - A reflektor szórt fényt von a függöny bársonyára, mellettem ül,  gyönyörű és már régóta levegõt sem vesz. - A dallam csak keresi önmagát, mintha nem tudná, hogy mit akar - ez jó és kell a varázsos csendhez. - Most egy pillanatra csend - és megint! - Lüktetõ ritmusban születik újra, öntudatra ébred szárnyalva, megrendülten és szédülve árad feléd! - Most! - Igen most! -  megemel, elér és egészen betölt,  hogy belereszket a díszes terem - és látod! Látod könnytõl ázatva, a lábain át, a testén keresztül csillan szemeibe, a hangokból rászakadó boldog gyönyör. - Igen. - Tudom! - Tudom. - Szeret!
- No ugyan! Ugyan!
- Ne sírj drága barátom!

A kikötõben szállt le a buszról. Körülnézett, aztán némi habozás után leült a móló egyik kövére. A mögötte lévõ parkoló már majdnem üresen állt. Egy A-4-es Audi tolatott ki onnan. Véget ért a szezon. A hosszúkás domboldalra zsúfolt várost nézte. A négy templom tornyát sorban egymás mellett - akkor szürke felhõk rohantak felettük- a faragott kockakövekbõl épült apró ablakú házakat, sikátoraikból sülõ pizza szaga szállt felé, távolabb egy díszes palota erkélyeit. Vele szemben egy kis kafana[1] színes ernyõi álltak a móló síkosra koptatott  kövein - alattuk barna faasztalok és székek, amiket nem kis bátorsággal egészen a rakpart szélére állítottak nem gondolva az esténként elõkerülõ szelídszívű részegekre. Jobbra a park narancsszagú fenyõkoronáin tört-zúzott át a feltámadó õszi szél, a házak között és felett pedig még mindig õrülten virágoztak az oleanderek. A tenger táplálta õket, és õ tisztán érezte ezt az illatot.- Minden cselekvésre ösztönözte.

A teendõket rég eltervezte, és most hogy újra itt volt, méginkább megfogadta, hogy nem adja fel az álmait. A fõvárosban eltöltött utolsó hónap volt a leghosszabb, amíg a hivatalos ügyeket intézte, kilincselt, engedélyekért folyamodott. Szerencsére jól beszélte a nyelvet.

A nagy hátizsák mellett egy kicsiben tartotta a személyes holmijait, az iratait a pénzét, és a fontosabb apróságokat. Kinyitotta és sokáig kotorászott benne, amíg az alján megtalálta azt, amit keresett. Egy rádiótelefont húzott elõ, a füléhez tartotta, majd beszélni kezdett. Néhány türelmetlen mondat után abbahagyta és látható tanácstalansággal forgatta kezében a hasznavehetetlen készüléket.
- Ó persze, az antenna! - ismerte fel bosszankodva - Hulla fáradt vagy - suttogta maga elé.  Kihúzta a még mindig puha fél kiflibõl a piros-fehéren csíkozott szívószálat, és az így összeállított telefont megint a füléhez emelte. Az éppen üres kávéház elõtt üldögélõ fiatal pincér elõször döbbenten, késõbb nevetve nézte. A járókelõk közül többen is megcsodálták az ötletes szerkezetet. - Legelõször néhány megrendelést intézett el a kisházzal kapcsolatban, amibe a jegypénztárat tervezte. Másik kezével szórakozottan babrálta a  vékony bõrszíjon nyakában függõ féldrágakõ amulettet. Egy tigrisszem volt, amirõl azt tartják, hogy jótékonyan befolyásolja az üzleti szerencsét. Aztán az édesanyjával beszélt hosszan, aki sokat sírt a telefonba, de õ amennyire tudta megnyugtatta, az utcákról mesélt neki amikbe belátott onnan ahol ült, a fényes kövekrõl, a fehér és piros leanderekrõl, a hajókról, a tengerrõl, és a szerencsés megérkezésrõl. Közben végig nyugodt maradt és egyszer sem emelte fel a hangját.

A vállalkozás terve, egy néhány évvel ezelõtti nyáron született meg benne, amikor a kikötõben sétáltak. Akkor járt itt elõször, és nem is tért ide vissza egészen mostanáig. A hely és a kikötõ adottságai adták neki az ötletet. A kikötõ, egy szárazföldbe hosszan benyúló öböl volt, aminek széles tenger felöli bejáratát félköríves móló zárta keskenyebbre. A móló védte viharok idején a bent horgonyzó hajókat a tenger szeszélyeitõl. A hosszúkás öböl másik, sziget felöli vége, egy körülbelül nyolcvan méter széles sétányban végzõdött. Ez az öreg kövekbõl rakott sétány, a végén zárta le az öböl keskeny csíkját. Gyerekek árulták rajta esténként a kagylókat és az élõ teknõsbékákat a korzózó idegeneknek, és ide épült a Mágus operaelõadásainak ideiglenes nézõtere is, pontosabban csak a nézõtéri patkó közepe.  Mellette az úttest túlfelén már a park fenyõi és pálmái álltak. A két hosszú, egymással szemközti oldalt, épületek szegélyezték. Egyik felén az óváros zsúfolt, hosszúkás halma, vele szemközt tágasabb terekkel pedig az újabb negyed.

Az õrült ötlet, hogy megteremti a két szemközti part közti vízi összeköttetést, mint minden nagy dolog, egyszerû és nyilvánvaló volt. A helybéliek közt mégis felzúdulást keltett, és kitartó ellenkezést szült. Az ellenzõi szerint, az egész értelmetlen, mert a kikötõöbleúgyis véget ér pont a város központjánál, ezért száraz lábbal, akár a park fái alatt is átsétálhat bárki az ellenkezõ oldalra. Innen indul a korzó az óvárosi sétány  felé, és a hegyrõl lejövõ utak is ide érnek. Kerülõt sem kell tennie annak, aki ezt a pár lépést meg akarja tenni.

Réka másképpen gondolkodott. Ezek az érvek leperegtek róla. Ôt még csak meg sem érintették az ilyen szempontok. Akkor már sokkal inkább az egyszerű belátásból származó kényelmességrõl beszélt volna[2], a nyári délután lustáiról, esetleg a mindenféle tengeri jármű iránti szerelmérõl, beleértve ebbe még a legkisebb csónakot is, a tengerre szállás izgalmáról, no és persze a vállalkozása sikerébe vetett hitérõl, hogy pontról-pontra úgy lesz minden, ahogy elõre eltervezte - és biztos, hogy nem másképp - és ezáltal megvalósulhatnak majd az álmai és kiszámítható biztonságban élhet.

Mikor elbúcsúztak, a kapitány - ahogy a reggel folyamán végig - még mindig a "Bella figlia dell' amore' " fülbemászó dallamát fütyörészte, nem tudta honnan jött és mért nem tud szabadulni tõle, és komolyan gyanakodni kezdett, hogy újdonsült fiatal ismerõse esetleg egy olasz.

Késõbb is gondoskodó figyelemmel kísérte az általa bátornak minõsített ötletet, nem törõdött a pletykákkal amiket az emberek suttogtak, szívesen segített, és õ lett Réka elsõ nyári szezonon kívüli állandó és hivatalos megrendelõje, amikor valamivel több mint egy év után, bérletet váltott az akkor szervezõdött nemzeti polgárõrség tagjainak, biztosítva ezzel számukra a zökkenõmentes szolgálatba lépést és az onnan való eltávozást.

A pletykák arról szóltak, hogy a lány túlságosan szabadon él, rendszeresen jár a helyi diszkókba, a furcsa telefonját is mindig emlegették, hogy a kiflit mégcsak kiszáradni se hagyja soha, és a csónakfestési szenvedélyérõl is beszéltek, hogy elérje abban is az általa elõre kigondolt tökéletességet, ha valami balul ütne ki, hát legalább magát ne okolhassa. A csónakot a Delfin névre keresztelte, és magától értetõdõ módón, tengerszínűre akarta festeni, hogy minél inkább belesimuljon és része legyen a közegnek amitõl létezése értelmet kapott és függött,  és amitõl, ezután már Réka is függött. Ezért úgy gondolta ez a minimum, amit meg kell tennie. - Tehát szakkönyveket vásárolt, és színmintákat tanulmányozott a fuvarok szüneteiben, kikérte az óváros festõművészeinek tanácsát, és a partra épített jegyváltó bódé tele lett mindenféle messzi tájakról hozatott különleges festékekkel, amikkel szemben az egyik fontos követelmény volt, hogy gyorsan száradjanak. Mert amikor már úgy hitte a sok kartonlapra húzott csík után, hogy végre megtalálta az igazit, akkor bakokra emeltette, és egy arra a napra fogadott segédmunkással együtt, a csónakot kívül és belül is átfestette. Így újabb és újabb rétegek kerültek a hajóra és egyre növekedett a szakértelme is, sokszor patikamérlegen mérte a különleges porokat, de ahogy az idõ telt, úgy nõtt benne az elkeseredés, mert úgy érezte sose fogja megtalálni a tökéletes kombinációt. A fejlõdésnek voltak ugyan jelei, például amikor egy német nõ, nem tudva elválasztani a csónakot a víz hátterétõl, mellé lépett és csak az utolsó pillanatban tudták elkapni, de a férje ott rögtön elrontott mindent, szabadkozva, hogy a felesége már régóta rosszul lát.

A színezés dolgát aztán a Mágus lendítette elõ nagyban, aki ugyan nem hitt ebben és nem is értett hozzá, de az egyik délután meglátva Rékát amint megint a festékeivel foglalatoskodott, odalépett hozzá és ezzel az egésznek új irányt adott. Ôk addig, csak köszönõ viszonyban voltak.

- Szerintem olyan lehet ez is, mint a fõzés - mondta tűnõdve - Nem érdemes a receptekre hagyatkozni, az ember becsukja a szemét, elgondolja hogy mit akar - beleérez és szabadjára is engedi ezt az érzését rögtön. A tervezés és a felkészülés szép dolgok, de a tökéletességet úgysem lehet patikamérlegen mérni.
- Hát ez nagyszerű - nézett fel rá gúnyosan Réka. - Ha ezt már eddig is tudhattam volna...
- Az alapoktól indulva - folytatta mosolyogva a Mágus, és nem zavartatta magát - Itt van például a só. Ha egy ételnek abszolúte nincs íze, elõször mindig ahhoz kell nyúlni. Persze valamit újrakezdeni sokkal könnyebb, mint helyrehozni - mormolta miközben felemelte a fekete festéket és találomra egy nagyobb mennyiséget löttyintett a már kész, felkenésre váró anyaghoz a keverõvödörbe.
- Te tisztára megõrültél - zökkent ki szokásos egykedvű nyugalmából a lány, észre sem véve hogy tegezi - Ez a festék több mint száz kunámba került. - És pont ebbõl a vad feketébõl. - Ki fogod fizetni! - háborgott, miközben ökölbe szorult a keze és úgy nézett a Mágusra, hogy az ösztönösen hátralépett.
- Azért csak próbáld ki ezzel a módszerrel is - mondta folyamatosan hátrálva - bár a tengert szerintem senki sem tudja kikeverni. És mostantól szólíthatsz nyugodtan Mágusnak.

Ez volt közös történetük kezdete. -  A Mágus által találomra elõállított szín, egy kicsivel jobb volt mint a többi és ez Rékának elég erõt adott, hogy most már ezzel az új tudásával, tovább folytassa. Aztán amit senki sem hitt volna - egy hónappal késõbb épp a Mágus volt az, aki egy elegáns mozdulattal - nem utolsósorban azért, hogy imponáljon - be akart ugrani Réka mellé a csónakba, mosolyogva, a szabad kezével üdvözlést intve, majd amikor néhány másodperccel késõbb prüszkölve és kapálózva kidugta a fejét a víz alól, az elsõ mondata volt az egyetlen értelmes azok közül, amiket akkor mondott:
- A kurva életbe, hát ez tényleg a tenger!

- Hvala, hvala lepo![3]- dadogta megrendülten - a körülötte állók arcán pedig ezalatt olyan magától értetõdõ méltóság és ünnepélyesség ült, hogy a Mágus úgy érezte, mintha már a Svéd Királyi Akadémia tagjai elõtt állna. Tudta, hogy ez itt vissza nem utasítható, azt pedig hiába is várná, hogy valaki most tréfával üti el  a  tõlük szokatlan ünnepélyesség okozta feszültséget.

A kapitány barátsága hozta magával a többiekét is és a Mágus nagyon hálás volt neki ezért, mert õ nem csak turista volt, hogy kívül rekedjen a dolgokon. Egy kikötõi vendéglõben találkoztak délutánonként, és bár nem sokat mozogtak, de lassacskán azért mégis bejártak mindent, és a Mágus beláthatott a falak mögé is, és megismert szinte mindenkit.

A gondolat hogy valamilyen szervezett formát adjanak az együttléteiknek késõbb tõle származott. Ez jól jött volna valamennyiüknek, elsõsorban a Kapitánynak és Zlatkónak akik már családosok voltak, és így egyszerűbbé válnának számukra a hosszú éjszakai távollétek, Milántól pedig - aki nyaranta egy gyönyörű reneszánsz belsõ udvar borozójában énekelt és gitározott, és akit a Mágus igazi művésznek tartott - azt hallotta, hogy a városi tanács anyagilag is támogatja a helyi egyesületeket. Ô valamilyen daloskörre, vagy férfikórusra gondolt elsõsorban, úgy hitte ebben talán jók lehetnének és õk ketten is ehhez értettek igazán, de mivel nem akarták sem Joránt, sem pedig a Kapitányt kihagyni és így elveszíteni, már az elsõ próbálkozások után jobb belátásra tértek és letettek errõl az elképzelésrõl. Aztán a sikátorok jártak a fejében, a kis utcácskák kõboltívei, ahogy a reggeli világossággal együtt besöpör a szél a házak közé, néhány pillanatra elhozva a szárazföld szagát, néha pedig, ha délrõl a tenger felõl fúj, friss sós permetet terít a tetõk fölé és beleivódik az éjszakára száradni kiakasztott ruhákba. Ezt nagyon szerette, mintahogy a tornyokat is már messzirõl szabad szemmel meglátni és megszámlálni a tenger felõl, és még egy egész csomó dolog volt, amire úgy érezte, hogy oda kéne figyelnie mindenkinek, ezért aztán városvédõ egylet létrehozására próbálta rábeszélni õket.  - És valóban - ezt az ötletet már sokkal inkább értették. De éppen ezért el is veszítette az irányítást a dolog felett, sorba születtek az újabb és újabb és újabb kiegészítések  - a Szent-Eufémia öböl öreg fenyõk alatt kígyózó, bűvös tengerparti sétánya éjszakára nincs kivilágítva, a csak nyaranta nyitvatartó üzletek is õrizetlenül - egyébként  is sose lehet tudni - mígnem aztán a Mágus nagy bánatára, a többiek közfelkiáltással úgy döntöttek, hogy polgárõrség - nemzeti polgárõrség lesznek.

Nem haragudott, nem is tehette,  megértette és elõször tán egy kicsit szánta is õket, tudta, hogy a háború még csak nemrég ért véget, és ez így milyen fényes és fontos lehet nekik. Csak kirekesztettnek érezte magát, egyetlen idegenként, ezért aztán egyre fokozódó keserűségében talán észre sem vette volna - amíg vigyázba nem állították õt is -  hogy az akkor megszületett egylet, egyszerű, de mégis fényes ceremóniával, máris tiszteletbeli  tagjává választotta.

Egyikõjük sem látta akkor még elõre, e furcsa döntésük sorsfordító erejét. A helyi vezetõk, hasonló érzelmeiktõl indíttatva szinte azonnal felkarolták az ötletet - a késõbb oly fontos személyes jó kapcsolat is ekkor alakult ki velük - és ez olyan események láncolatához vezetett, ami mindannyiuknak, de még inkább az egész városnak, új keletű hírnevet és jólétet hozott.

Hogy a polgárõrök szabadabban mozoghassanak, egy öreg halászcsónakot kaptak, amit egy gyengécske motor hajtott. Öten voltak, a Mágus, Jorán, a Kapitány, Milán,  és Zlatko a halász, aki nyaranta néha, akvarelleket árult a festõk megbízásából, egy hasonlóan szép belsõ udvarban, mint amilyenben Milán a művész énekelt és gitározott. A Kapitány és Zlatko szerelték fel a kis házitűzhelyet elõre, majdnem a csónak orrába, aminek ha a felsõ lapját levették, szabadon loboghatott a láng. Bár a Kapitány, miközben a vaslábakat rögzítette a csónak aljához, váltig morgott, hogy ez azért így is veszélyes, de ez valószínűtlennek tűnt számukra a rengeteg víz közepén. A késõ õszi napok már hidegek voltak, és õk halkan siklottak az öböl vizén, szorosan a part mentén, a tűz köré kucorodva, szemeik a fák aljának sötétjét fürkészték, vagy a magas városfal kis szobáinak fényeit, amikben leginkább halászok laktak. Csak néhány fény pislákolt az ilyenkorra már félig kihalt város felõl, nem úgy mint nyáron, amikor a tornyok és a tetõk is látszottak és minden ragyogott.  Kezeiket néha a lángok fölé tartották melegedni, ami azért túlzás volt, annyira itt még télen is csak ritkán volt hideg, és a Mágus megérezve ezt a távoli hangulatot, ami a fagyos messzi szárazföld  üzenetét hozta el ahonnan õ is származott,  a  téli gesztenyesütésekrõl mesélt nekik, csak úgy parázson, vagy a forró kályhalapon,  de ez itt tényleg túl távoli volt és nem igazán értették és a Mágus is tudta, hogy valójában már egy másik történetbe keveredett.

Az igazán csendes estéken, és ezek azok voltak, amikor nem fújt a szél, nem csobogtak az apró hullámok a csónak oldalán, és nem repültek messze a hangok, mielõtt még erõre kaphattak volna, miközben lassan sodródtak a part mentén, egyik megállóhelyüktõl az éppen soros felé, ami lehetett a kapitány hajója, vagy a város valamelyik még nyitvatartó gostiona[4]-ja, késõbb a fogadó ahol Réka lakott, vagy az a bódé a Delfin szigeten, ahol a legjobb rakija[5] -t, mérték a környéken, tehát az ilyen estéken Milán gitározott és énekelt, a nyár dalait legtöbbször - csak miatta sok turista tért ide évrõl-évre vissza - és miközben a "Love Me Tender-t", vagy valamelyik dalmát népdalt hallgatta, a Mágus hanyatt feküdt a csónak alján, a lobogó lángokat nézte, sokszor bekapcsolta a rádiótelefont, amit Rékától kapott, hogy a lány is hallja mindezt. Ilyenkor visszafogta magát, hogy ne nyögjön fel idõnként hosszan a magába fojtott gyönyörûségtõl, és más illetlenséget se mûveljen soha, csak a háta borsódzott csendesen és boldog volt és biztosan tudta, hogy igen, hát ez is lám csak opera.

Aztán mindig a Fumia öböl vége felé kellett fordulniuk, odaérve megálltak a kolostor elõtt, középen, valahol a vízen, a Mágusban ekkorra már újból elég hit és erõ volt, ahhoz, hogy megmutatkozzon. "Di Provenza il mar, il sol " -énekelte Germont az apa mérhetetlen szeretetével, - lám a pokolba vezetõ út is jószándékkal van kikövezve - és már nem a saját gyengécske hangja szólt. A varázsos levegõben valahonnan a mélybõl megszólalt a zene, késõbb akár részt sem kellett vennie a történetben, csak ültek mind az öten a csónak szélén és csendben figyeltek, a szerzetesek, meg lámpást gyújtottak és õk is szívesen hallgatták velük együtt. Elõttük próbálta ki a Mágus elõször, a sokszereplõs nagyjeleneteket is, és itt volt a korszakos találmányának elsõ teljes estés kísérleti bemutatója, amibõl aztán késõbb az Arbe-i Nyári Játékok születtek.

Az itt lakók gyorsan megszokták és megszerették ezt a furcsa járõrt, megnyugtatta õket a csónak orrában lobogó tûz messzirõl is jól látható fénye, az is jó volt, hogy dolguk sose akadt, és valamennyien alapjában véve szemérmesek voltak, ott voltak és mégsem, Milán és a Mágus dalai pedig eloszlatták az üdülõkörzetek szokásos téli nyomottságát és szomorúságát, és megteremtették a folyamatosságot az évszakok között.

- Kifelejtetted, hogy nem mondasz igazat, csak úgy passzióból és olykor, amikor így beszélsz, itt sincs minden rendben - egészítette ki a Mágus mosolyogva.
- Ez nem igaz, én mindig elmondom az igazságot, csak arra senki sem kíváncsi. - Különben pedig velem nem szoktak így beszélni. Tényleg nem szoktak, hallod?!
- Értem. Köztiszteletnek örvendsz - húzta el a száját a Mágus - A szavak soha nem múlnak el nyomtalanul. Rám ugyan a legkevésbé sem hatnak, én csak érzem a pillanatot.- Látod, a fontos mindig az, ami a dolgokon túl van - intett elõre a tenger felé - és lefogadom, hogy te ott legbelül valójában, ennek pont az ellenkezõje vagy.  Éppen ezért soha nem szabad így gondolkodnod.
- Ezzel a szöveggel akarsz levenni engem a lábamról, de közben azért bántasz? - kérdezte érdeklõdve Réka. - Ez érdekes.
- Levenni engem a lábamról? Szöveggel? - ismételte a Mágus, miközben valami nevetésforma tört elõ majdnem belõle, amit még idejekorán visszanyelt. - Ezt a magabiztosságot! - És honnan? Pofátlanság! - gondolta magában, és  érdeklõdve a lányra pillantott, és el kellett ismernie, hogy szép, és megint megérezte a konokságot és erõt, ami egészen elképesztette.

Ekkor magába nézett õszintén és megnyugodott, mert látta a távolságot és a szakadékot, ami a gondolattól és a másiktól elválasztotta. Biztonságban érezte magát és ez jólesõ érzéssel töltötte el. Nem vette észre, hogy ez csak egy rosszabb fajta önhittség. A harmóniából és a békébõl a Traviata harmadik felvonásának nyitánya kelt életre, és szólt egy ideje körülöttük, és õk úgy hallgatták, hogy igazából nem is vettek tudomást róla.

- Ez azért pofátlanság - mondta ki egy idõ után Réka, jól megrágva a gondolatot.
- Érdekes az elõbb én is pont erre gondoltam - mondta meglepõdve a Mágus.
- Gyönyörű ez a zene. Vajon hol szólhat? - kérdezte Réka - Olyan mintha a tenger felõl jönne.
- Itt szól - mondta a Mágus. - Ezekbõl a falakból. Egy operában.  Itt Rabon, most leginkább ebben. Arról álmodik, hogy egyszer talán majd, kiléphet a lángok közül.
- Ezt nem értem. Tényleg nem. Én azt hiszem, hogy te nagyon túlbonyolítod a dolgokat. Hideg van. Kísérj el hazáig légy szíves!
- Oké! - válaszolta a Mágus meggondolatlanul.

Késõbb, amikor a saját indítékait kereste, vagy csak egyszerűen választ a miért kérdésére, valahogy mindig az a megalázó érzése támadt, mintha nem sok beleszólása lett volna a dolgokba, más döntött helyette, ott volt persze de...

- Ez csak szex - suttogta neki kedvesen Réka - Ne görcsölj már - õ meg magához sem térve ott maradt, mert úgy érezte ehhez azért még neki is lenne némi hozzátennivalója, és különben is, mi ez a rossz szöveg, és elképedve és kívülrõl figyelte a történéseket, mert úgy gondolta, hogy azért ez mégsem így van egészen, sõt egyáltalán nem így van és...

- Túl vagy rajta mi! - volt az elsõ gondolata amikor felébredt - Te szerencsétlen! Hát ilyen nincs! - Teremtõm! Ezt az elszántságot - gondolta elámulva, aztán megvonta a vállát, még fektében széttárta a kezeit és elvigyorodott.  - Szex? Na ne! - Ha már itt tartunk ehhez is lenne néhány észrevételem.

Másnap, gyönyörű reggel volt, a nap sütött, és Réka kézen fogta és kivételesen gyalog mentek át az öböl túloldalára.  A tenger élénken csillogott és a boltok tulajdonosai rózsás öntözõkannákkal locsolták a járdát nyitás elõtt, és miközben mentek a Mágus végig azon gondolkodott, hogy ez lány minden ami nem õ, és hogy nem érez iránta semmit. Aztán bementek az élelmiszerboltba és Réka vett egy nagykiflit és még ott az eladóval félbevágatta, majd két vastag szívószálat is választott hozzá és a kiflikbe szúrta, és az egyiket a Mágusnak adta, és a szeme tele volt könnyel, aztán azt mondta, hogy hívja fel õt minél többször.  A Mágusban pedig ekkor eltört valami, remegett a keze miközben a készüléket zsebre rakta, az eladónõ pedig utánuk ment az ajtóba és onnan intett nekik búcsút mosolyogva.

   Hosszú órákon át beszélgettek a telefonokon, miközben Réka a villanymotoros Delfinnel halkan siklott keresztül a kikötõnek azon a néhány méterén, és tíz kunát kért az átkelésért, a Mágus pedig a domb másik felén a Fumia öböl végénél az utolsó stégen ült, és az elõadások tervein dolgozott. -  Késõbb el-eltünedezett rövidebb idõkre, és ilyenkor, ha csak a munkája miatt tehette Réka is vele ment, és senki se tudta,  hogy is  van ez valójában, de a Mágus mindig azt mondta, hogy a világot járja és tárgyal és tapasztalatot gyűjt.

Milánóban ültek például egyszer, a Scala egyik oldalpáholyában és a Mágus boldog volt, hogy megint itt van, és akkor már annak is örült, hogy nem kellett egyedül jönnie. Megint elemében érezte magát, bár az új csokornyakkendõjét egy kicsit szorosra kötötte, és csak Réka hosszas rábeszélésére volt hajlandó letenni arról a tervérõl, hogy még az elõadás elõtt bemenjenek együtt a színfalak mögé, szippantani a hangulatból, elveszni a tervszerű, de mégis õrült nyüzsgésben, és üdvözölni az ismerõsöket, jópofáskodni és így nyugalmat vinni közéjük, valamint kéz és lábtörést kívánni nekik. - De igazán.

- Te tényleg ismersz itt mindenkit? - kérdezte tõle megérkezésükkor hitetlenkedve a lány.
- Nincs különbség köztünk, én mindig is ebben éltem - válaszolta a Mágus nevetve. - Inspiráció kellett és látod itt vagyunk. De azért, nem fekszünk ám le nekik olyan könnyen! - kacsintott a lányra vidáman.  Tekintete végigvándorolt a hatalmas elõcsarnok káprázatos, túldíszített falain, a fényárban úszó nagytermen, az óriási virágkosarakon. - Jövõre már mi leszünk a legjobbak! Ez nem is lehet kétséges! - állította büszkén - És ezek az emberek itt - célzott a feljáró elõtt éppen akkor megálló nagy limuzinra, és ezek is itt körülöttünk, majd mind-mind hozzánk jönnek, ha egyáltalán jöhetnek. Egyszerűen divat lesz és nem hagyhatnak ki. - Átkarolta Réka derekát és végigsétáltak a nagytermen, lebbenõ könnyedén kerülgették a szmokingokat és a nagyestélyiket, amiken nemegyszer nagyobbnál is nagyobb brillek csillogtak.

Puccini Manon Lescaut-ja volt akkor este műsoron. Ez a kedvencei közé tartozott.

Réka viszonylag egyszerű barackszínű ruhát viselt, a kar részéhez érdekesen fűzött fehér betétekkel, és bár ez nem számított nagyestélyinek mégis nagyon jól állt neki, a Mágus ezért nem is beszélte le róla. Kiemelte karcsú, telt formáit, különlegesen illet a bõre színéhez, ami az öbölben eltöltött nyár után még mindig mézbarna volt. A haját kontyba fogta össze hátul, és ezt egy fehér gyöngysor díszítette, és amikor leültek a páholyba, a Mágus tisztán látta, ahogy az izgatottságtól vibrál körülötte a levegõ. Ô megfogta a kezét, közben hosszú mély kortyokban magába szívott mindent. Nem mintha egy pillanatra is elhagyták volna ezek az érzések, de azért jó volt újra megragadni és tapintani õket. A reflektorok csóváiban úszó finom porszemcséket figyelte.  Jól az eszébe véste õket, tudta, hogy erre még szüksége lesz. Aztán abbahagyta és átengedte magát a csillogó izgatott morajnak, és ettõl õt is elragadta az ünnepi várakozás feszültsége, és miközben lassan és észrevétlen visszahúzódtak a fények, szemérmes pasztelfátylat lebbentve a hivalkodó falakra, már egész biztos volt benne, hogy nagy dolgok vannak születõben. - Akkor ott, az utolsó még szabad pillanatban egy másodpercre összenéztek, és mindketten ugyanarra gondoltak.

  Az elõadás után vacsorázni mentek. Gyalog indultak el, jólesett nekik az éjszakai séta. A város poros volt és az õsz ellenére meleg, és a Mágus a szárazföld szürke házait nézte, és eszébe jutott a fehér várfal a tengerparton, meg a Kapitány és a többiek, akik talán ebben a pillanatban is kint siklanak valahol a vízen, és közben azért abban is reménykedett, hogy elsõre odatalál az étterembe, ahol asztalt foglaltatott. Egymásba karolva mentek a csaknem kihalt utcákon, nem szólva semmit, még annyira az este hatása alatt álltak. Kívül kerültek az idõn, a hétköznapokon, és ez nem volt más mint álomszerű  távolság és boldogság.

A Mágus már messzirõl észrevette a közeledõ alakot, aki egészen nyíltan tartott feléjük, aztán hozzájuk érve megszólította õket. Agyonmosott, kikopott, de tiszta nadrágot és zakót viselt, és frissen borotvált arca tele volt ügyetlen vágásokkal. Valamilyen erõs illatú arcszeszt használt és dallamos olaszsággal szólt hozzájuk. Látva, hogy nem értenek semmit, németre váltott és mosolyogva megismételte amit mondott. A Mágus, amikor meglátta még azt gondolta, hogy biztosan pénzt kér, most azt találgatta vajon mit akarhat.

Figyelj csak, én nem tudom hogy jól értettem-e - mondta neki bizonytalanul Réka, aki jól beszélt németül - de azt mondja, hogy ne haragudjunk, hogy zavar, és hogy õ alkoholista, és hogy nem tudnánk-e nélkülözni egy kis pénzt, mert innia kéne valamit, és cserébe engedjük meg, hogy elmondjon nekünk egy verset.
- Igen?! - kérdezte meglepetten a Mágus, majd boldogan bólintott és õ is elmosolyodott.

Aztán pénzt adott a férfinak, aki ezt elõször furcsa módon nem is akarta elfogadni, de õk mind a ketten unszolták, hogy csak nyugodtan és hát amúgyis szüksége van rá, erre többszöri rábeszélés után, nagy nehezen eltette és azt mondta, hogy jó, de akkor hátra van még a vers. Ekkor a Mágus szabadkozott, hogy ne vicceljen ez felesleges, õ így is örömmel adta, de a férfi sem hagyta annyiban és láthatólag nagyon megsértõdött, és Rékán keresztül arra kérte, hogy ne bántsa õt meg ennyire. Így aztán feladták, addigra már õszintén kíváncsiak voltak, a Mágus úgyis csak udvariasságból szabadkozott. -  Nekitámaszkodtak egy alacsony kõpárkánynak, Réka szorosan hozzásimult, a férfi pedig eléjük állt és a milánói éjszakában felhangzott Ady Endre: Új vizeken járok című verse.
Ettõl Réka rögtön jókedvre derült, mert a hajóról a Delfin jutott az eszébe, a Mágusnak viszont ez már sok volt, úgy érezte itt van az a pont, amin túl  a feszültséget nem bírja elviselni, elengedte Rékát, valami boldog, nyihogó bõgésféle hagyta el az ajkait, felugrott a levegõbe, a csokornyakkendõt letépte, aztán amikor visszapottyant elõredõlt és elismerõen csettintett - aztán elnézést kért, és elhallgatott, a férfi pedig eredetiben, immár  magyarul végigmondta a költeményt.

Még ugyanazon az éjszakán, de már otthon a szigeten, kiültek a várfal alá a partra, a világító bója fényeit nézték, és várták, hogy a hajnal felderengjen a víz felett.

- Ezt a napot soha nem fogom tudni meghálálni neked - törte meg Réka, a közéjük telepedett csendet.
A Mágus meglepõdve nézett rá.
- Nekem?  De hát nem én voltam. Ezek a dolgok tõlem függetlenek. - mondta - Létezõk! Csak szem, szív, meg választás kérdése, hogy az ember miben él. - Én egy operában élek. - Aztán a végén még hozzátette. - És szabad vagyok.

A Kapitány és a többiek szerint, a Mágusnak a szabadságból túlságosan is sok jutott az utóbbi idõben, szomorúak voltak, mert úgy érezték, hogy elhanyagolja õket. Ô tudta ezt és ezért kétségbeesetten kereste a megoldást, és olyasmikkel próbálkozott, hogy a különféle programjait megpróbálta összevonni, de ebbõl általában csak õrült kavarodás keletkezett. Mígnem Réka vette kezébe a tervezést és az irányítást, ebben õ tényleg jó volt, és attól fogva zökkenõmentesen haladtak a dolgok. A Mágus megismerkedett a kolostor rendfõnökével és megnyerte õt a tervének. Arra gondolt, hogy jól jöhet még a támogatása, amikor a város vezetõivel tárgyal, és ez így is volt, mert azok kezdetben értetlenül és hitetlenkedve hallgatták az elképzeléseit. Az idõs apát azonban biztosította õket arról, hogy a mester - mert végig következetesen így szólította - tudja hogy mit beszél, és hogy nekik már alkalmuk volt látni és hallani is azt, hogy mire képes. Ekkor különféle szervezési és részletkérdésekkel hozakodtak elõ, aztán azt mondták hogy kezdetben a helyi mozi is megfelelõ lehetne erre a célra, mire a Mágus nagyon megdühödött és kiabálva kirohant a folyosóra, otthagyva csapot-papot, és még kint a folyósón is a kino és bioskop[6]szavakat kiabálta felháborodottan, de a páter utánaszaladt és hihetetlen szeretettel visszarángatta, közben a kezét nagy gyakorlattal hátracsavarta. Réka is csillapította, és a végén abban maradtak, hogy igen, még most májusban a szezon elõtt egy próbaelõadás lesz, elsõként a Traviata,  kint a kikötõi öbölben, amit a város elöljárói és az itt lakók is megtekintenének.

A felkészülés hetei voltak ezek, mindenki lázasan dolgozott. Az üzletek és villák tulajdonosai is megjelentek ekkorra, az utolsó karbantartásokat végezték. Réka egy újabb, most még tökéletesebb színnel átfestette a csónakot és a Mágus, ha csak az elõadás elõkészületei megengedték, segített neki. Mire leszállt az este, rendszerint az egész város pihegett a fáradtságtól, de ugyanakkor az a jólesõ érzés is velük volt, hogy ma is megtettek mindent amit csak lehetett, és holnap majd, ha beköszönt a nyár, felgördülhet a függöny és minden készen áll a bemutatóra.  Különösen szép május volt, meleg és jószagú, és õk esténként szinte valamennyien kiültek a kikötõ egyik kerthelyiségébe a pálmák alá. A hely még zárva tartott, de a tulaj minden este felhúzta a söntés elõtti rolettát és kiszolgált bárkit, és mivel az idõ továbbra is szép maradt és lassacskán elterjedt a híre ezeknek a közös esti összejöveteleknek, ahogy leszállt a sötétség és kint már nem lehetett látni, egyre többen és többen sétáltak le a sikátorokból, vagy az öböl túlfelén lévõ domb villasoráról egy kis esti beszélgetésre. A nemzeti polgárõrség csónakja is mindig ott ringott, állandóra kibérelve a kerthelyiséggel szembeni kikötõhelyet. Nem történtek nagy események, a napi munkáról beszélgettek, és talán csak Réka balesete volt az egyetlen rendkívüli dolog azon a tavaszon. Figyelmeztetõ jelek ezzel kapcsolatban is akadtak jó elõre, az idei legújabb festés már túlon-túl tökéletesre sikerült. A helybéli villatulajdonosok, tökjózanul, többen is a Mágus tavalyi sorsára jutottak. Egymás után, sorra potyogtak a kikötõ vizébe. A csónak ekkora már teljesen láthatatlan volt és az emberek csak a víz felett lebegni látszó lány helyzetébõl próbáltak következtetni a csónakéra, ez pedig sokszor nem sikerült nekik. A polgármester a végén személyesen járt el az ügyben, azonnali hatállyal kötelezte, hogy a hajó peremét legalább öt centi szélességben citromsárga csíkkal fesse körbe.

A dolog megtörtént, de ez annyira megviselte Rékát, hogy utána még órákig sírdogált a Mágus ölében, aki addig vigasztalta amíg csak álomba nem sírta magát. És a Mágus csak nézte az ölében alvó lányt, és arra gondolt, hogy még mindig nem jutott igazán dűlõre vele, és hogy hála istennek valószínűleg soha nem is fog, de azért boldog volt és legszívesebben megállította volna a pillanatot. - "Íme ott feküdt, és oly szép volt, hogy a királyfi nem tudta levenni róla a szemét, és fölébe hajolt, és megcsókolta." - suttogta fölé hajolva. - Ez mi volt - kérdezte Réka és kidörzsölte szemeibõl az álmot - Grimm: Csipkerózsikája - válaszolta vigyorogva a Mágus -  aztán így folytatódik - "És alighogy hozzáért az ajka, Csipkerózsika fölnyitotta a szemét, és felébredvén szerfelett kedvesen pillantott a királyfira."  - Tehát akkor? Lesz valami? - kérdezte Réka és várakozóan nézett fel rá.

A sárga csík csak az eddigi problémákat oldotta meg, a csónak felülrõl már jól látszott, mindenki biztonsággal beszállhatott.  Aztán már nagy szenzáció volt, bár még senki nem mondta ki, hogy a láthatatlan alkotmányban nagyon lehet élvezni az utat. Erre Rékának szüksége is volt, mert pocsék nyarat zárt és az év többi részében alig akadt munka. Nagy reményekkel tekintett az idei szezon elé.

Rékát egy külföldi jacht  ütötte el, mert a Delfin oldalról továbbra is felismerhetetlen maradt, csúnyán megütötte magát, napokig nyomta az ágyat, a Delfin pedig ripityára tört.

A Fúmia öbölben sétáltak az öreg fenyõk alatt a parti sétányon, Réka még csak lábadozott, ezért erõsen a Mágusra támaszkodott. Estérõl-estére kijöttek ide a gyorsabb felépülése érdekében és a Mágus már tudta milyen lenne, ha el kéne veszítenie õt. A lányra nézett és akkor ott azon a tavasz estén, abban a pillanatban, hirtelen megérezte, ahogy a fák, a tenger, a házak felettük, az égbolt és minden lángra lobbannak az alkonyatban. Lángokban állt a hegy, lángoltak a parti sziklák és a levegõ körülöttük, Réka haja és a szeme, és õ is lángokban égett egyre jobban, és utolérhetetlen crescendóval hömpölygött feléjük a zene, és lángolva porlott szét körülöttük, lángoltak az akkor nyílni kezdõ oleanderek, és elfordította a fejét és becsukta a szemét, mert lángokban állt minden, és nem értette, hogy történhetett ez meg vele. - Szabbam ádittam[7] - ahogy a Magasztos tanította, és õ kimondta ezt ott Rékának hangosan, és felnézve látta, hogy éppen Dalmácia prímásának, a jezsuitának, Marcantun Dominisnek szülõháza alatt állnak, és õ elmesélte a lánynak, hogy sok-sok ember ura volt, és hogy nagy méltóság jutott neki, és a világhír repítette messzire, hogy híres egyetemeken tanított, és egészen kivételes elme volt, és üveggolyókat töltött meg vízzel és szivárványt állított elõ, és hogy õt a végén valódi tűzben égették el máglyán és egy bõrzsákban mellérakták az összes művét, mindazt amit alkotott.  Így éghet el akár még a szivárvány is.

Réka pedig, aki maga is összetört volt ott belül, mert akkor úgy gondolta, hogy a Delfin elvesztése miatt végleg csõdbe jutott, megsimogatta és azt mondta, hogy ne aggódjon mert minden rendben lesz.   Már csak néhány nap volt a bemutatóig.

polgármester a baleset után kijelentette, hogy a sárga csíkokat, ha lesz új hajó, az oldalára is rá kell festeni, nem csak a peremére.

- Jaj Istenem, akár egy tigris - sóhajtotta Réka lemondóan.

A tüzekkel a fõpróbára készülve is már sokat bajlódtak. A polgárõrség hajója állt középen és felszereltek erre az estére még két másik halászcsónakot. Mindhárom hajó orrában tűz lobogott, és ezek a tüzek messzire világítottak az éjszaka sötétjében, figyelmeztetve a tenger felõl esetlegesen érkezõ hajókat, hogy a kikötõt az elõadás idejére lezárták. Félkörívben állták el a bejáratot, de még kint a nyílt vízen, és a Kapitány meggyanúsította a Mágust, hogy pusztán az élvezet kedvéért nem mond igazat, ez a cécó felesleges, mert a Mágus azt állította, hogy a higanygõz lámpák kékes fénye súlyosan zavarná az elõadást, és a háttérben csak és kizárólag természetes fények lángolhatnak. Ezen az estén még nem volt igazi nézõtér, ezért a kertvendéglõktõl kölcsönkért fehér műanyagszékekkel rakták körbe a sétányt, a székeket a tenger fele fordították és az öböl tükre volt a színpad. Elsõként a Mágus lépett ki rá, nagy megdöbbenést keltve, mert óriási volt, és a magasból nézett le rájuk mosolyogva. Aztán miközben beszélt és kedvesen üdvözölt mindenkit, a díszvendégeken kezdve, de sok barátját is a nevén szólította, kiintve nekik boldogan, a háromdimenziós lézer-hologram keltette csodát magyarázta, hogy õ is csak illúzió valójában. Ezalatt egy gyönyörű operabelsõ derengett fel körülötte és nyert egyre határozottabb formát, arany páholyokkal, súlyos vörös brokátokkal, virágfüzérekkel hatalmasan, és Réka felismerte jó néhány színházterem részleteit ahol együtt megfordultak. A Mágust az óriási színpad közepén állva látták ekkor, és ettõl a helyükre kerültek az arányok és így újra normális méretűre zsugorodott. A ráirányuló reflektorok fényében a nedves tengeri levegõ ellenére száraz színházi porszemek kavarogtak, és az aranyfalak hol az óváros ódon falaihoz csatlakoztak és bennük folytatódtak, megannyi titkos zuggal, hol meg szeszélyes kanyarokkal és beugrásokkal kihúztak a tenger felé, majd messze a távolban enyésztek el, ezzel is jól illusztrálva, hogy a Mágus nem mindenben ragaszkodott a klasszikus formákhoz. Varázsos este volt ez mindvégig és a muzsika, a Mágus csodája, olyan tisztán és megfoghatóan zengett mindenhonnan, hogy a még megmaradt kétkedõket is megborzongatta. A Mágus a fõhelyen ült, középen, Réka és a polgármester mellett, az apát is ott kapott helyet mellettük, és két sorral mögöttük pedig a szerzetesek, akik erre az egy estére különleges engedélyt kaptak. A második sorban a polgárõrök feszítettek, büszkén és a zene szüneteiben néha hallatszott, ahogy olyan, "ugye megmondtam módon" hátba veregetik egymást, ezzel palástolva szörnyű izgatottságukat. A Mágus pedig, megengedte magának azt a szemérmetlenséget, hogy a legszebb jelenetekben, az õ alakja kerüljön Alfredo helyére, és ilyenkor az ott lakók valamennyien felismerni vélték a lányban Rékát, amit a Mágus váltig tagadott, de azért lehetett benne valami, mert Réka ott mellette ülve, ilyenkor mindig a bokáját rugdosta.  "De miei bolenti spiriti" - énekelte neki a Mágus, és amikor az utolsó felvonás végén Violetta haldoklott, már rég nem õk voltak ebben a szörnyű helyzetben. A Mágust mindig megviselte ez a tragikus jelenet, ezért az elsõ hegedűs alakja magasodott az utolsó pillanatokban óriásira, betöltve az egész teret, és a színpad se látszott már csak a hangok hallatszottak, eeltűntek a falak és korom sötét volt, és õk csak bámulták azt a föléjük magasodó óriás hegedűst, ahogy egy szál magában mégis valahonnan a messzeségbõl játssza a felejthetetlen motívumot.

A polgármester az elõadás után könnyezve a nyakába borult, kedves barátomnak nevezte és mást se tudott mondani, és csak ezt hajtogatta legalább százszor egymás után és a végén már Rékának kellett õt lefejtenie róla.

Aztán amikor a kerthelyiségben megtartott spontán ünnepség után, a sötét parkon keresztül kettesben hazafelé tartottak, Réka elégedetten és mosolyogva megint disznónak nevezte a Mágust és szorosan hozzábújt. A Mágus nem tudta, hogy még mindig az elõadásra céloz-e, vagy valamelyik elmúlt éjszaka jár a fejében, esetleg ötletszerű együttléteik közül az egyik, ahol már többször megtette ugyanezt, és õbenne is felszabadult a hetek óta visszafojtott izgalom és feszültség, és a sikertõl és a barátaitól, és az egész estétõl boldog volt nagyon. Még jobban szerette volna ezt is Rékával megosztani, és adni szeretett volna valamit telhetetlen módon neki, valami felejthetetlent, amitõl örökérvényűen megmaradhatna mindez. Mialatt ezen gondolkodott, megtorpant, majd elnézést kérve belépett egy vastag törzsű pálma mögé, és miközben felszabadultan szép nagy köröket és S betűket rajzolt maga elé a porba, hirtelen eszébe jutott, és rögtön tudta, hogy hát ez az, hogy milyen igazságtalan a világ és milyen szűk marokkal mér néha. Ezért aztán odahívta Rékát és az S betűkrõl meg a körökrõl és a szabadságról mesélt neki, megtehette sok sört ivott akkor este, aztán azt mondta csak tessék, próbálja ki õ is, és a lány el se akarta hinni, - Tényleg? - kérdezte, hitetlenkedve, aztán kipróbálta - csak óvatosan - mondta - és azt a maradék néhány másodpercet, elbűvölve nézték végig mindketten, és soha egész addigi életükben, nem voltak még ártatlanabbak, mint akkor.

A Mágus a várható sikerre való tekintettel kibérelt egy öreg villát a hegyen, napsárga falakkal, nagy parkkal és óriási terméskõ terasszal a tengerre, ami oldalt a kert felé nyúló virágos pergolában folytatódott. Réka kapott tõle egy fekete dogot, ez már régi vágya volt, és azokon a ritka délutánokon, amikor semmi egyéb dolguk nem akadt, a Mágus vacsorát készített a konyhában, mert szeretett fõzni. A legmagasabb rendű alkotótevékenységnek tartotta, ami kikapcsolta és egyben pihentette is.  Réka valahogy megérezte ezt, mert õ, aki elõtte kifejezetten kerülte a konyhát, most alig várta ezt a fajta együttlétet, a kimondatlan békét, ami ilyenkor rájuk telepedett. És miközben a Mágus a rostra kerülõ halakat fűszerezte, hosszas vívódás után elárulta a lánynak, hogy szerinte az emberiség eddigi talán legnagyobb találmánya a vegeta volt, és cserébe Réka a gyerekkoráról mesélt neki intimitásokat, amit a Mágus boldogan hallgatott.

Ezidõtájt, Réka már rendszeresen kapott leveleket otthonról, és ettõl mindig komor és rosszkedvű lett, és ekkor fogott bele a város a testület döntése alapján, abba a rohamtempójú beruházásba, aminek célja az öböl alkalmassá tétele volt Arbei Nyári Játékokra, ahogy késõbb az operaesteket elnevezték. Elsõsorban a nézõteret kellett valahogy megnagyobbítani. A Mágus találta ki, hogy az öböl végének egy részét tutajszerű, egymáshoz kapcsolt porondokkal lefedhetnék, és erre székeket állítva ez lenne a tulajdonképpeni nézõtér, míg a magasan, a víz színe felett fekvõ sétányon és a mólón alakíthatnák ki a páholyokat. Aztán amikor az egész elkészült, Réka azt javasolta, hogy kenjék le a deszkákat az õ speciális festékkeverékével. Ez óriási munka volt, és õ és a Mágus és a város apraja-nagyja, akinek éppen nem akadt dolga, társadalmi munkában ott görnyedt, térdelt és festett. Amikor elkészültek és megérkeztek a nézõtér széksorai és õk berendezték a teret, akkor látták, hogy megérte, mert káprázatos volt. Úgy nézett ki mintha valamennyi széket külön-külön közvetlenül a tenger vizére állították volna. Réka ezt látva állította, hogy lehet, hogy mégis inkább ennek kéne a páholynak lennie, és hogy ezekért a helyekért kell a legtöbbet kérniük,  és ez elsõként a világon így is lett, és utánozhatatlan helyi sajátossággá vált.

A tengeren voltak valamennyien, a nap sütött, igazi nyári meleg volt, de mégis begyújtották a házi tűzhelyet, mert Zlatkó ötletes rostélyt szerkesztett a tetejére. Elõször próbáltak meg halat sütni rajta. Az arbun[8]  és a tintahal még egészen friss volt és sercegve pirultak a forró rostélyon, amire óvatosan rápakolták õket. Különlegesen jó illatuk volt. A Mágus Rékát is rábeszélte a kirándulásra, mert a lány az utóbbi idõben egyre szomorúbbá és ingerültebbé vált, nem találta a helyét, és az eddig oly sok örömet jelentõ közös programjaik sem voltak már ugyanazok a számára. A Mágus érezte ezt és azt hitte érti is, mert úgy látta, a bajok valahol a Delfin elvesztésével kezdõdtek.  Réka, a kezeit olykor belemártotta a vízbe, késõbb ebben a Mágus is utánozta. Végre nagyokat nevettek, mert a kezük még csupa festék volt a délelõtti munkától, ettõl a vízben olyanok lettek, mint egy szürrealista kép, csonka, hiányzó foltjai. Aztán Réka elõvette a nylonzacskót, amibe a száraz fél kifliket gyűjtötték a Mágussal és odacsalták vele a tengeri sirályokat, és megetették velük az egészet. Majd õk is megették a halat, ami igazán kitűnõre sikerült és száraz fehérbort ittak mellé, amit a Kapitány hozott. Evés után Milán dalmát népdalokat játszott gitáron, de arra csak nehezen hagyta rábeszélni magát, hogy énekeljen is mellé. - Dugig vagyok! - panaszolta fájdalmas arccal, de aztán mégis kötélnek állt. A vízen néha elhúzott mellettük egy hajó, már beindult a szezon eleji forgalom, és a Mágus kényszerítette magát, hogy ne gondoljon a másnapi elõadásra, mert nem akarta elrontani ezt a napot. Az operáról, mint zenérõl, már hallani sem akart egy ideje, és azokon az estéken, amikor a polgárõrök nem járõröztek, Rékával mindig a kikötõi diszkóba ment. Otthon sem talált nyugalmat ilyenkor. A Fumia öböl felé vették az irányt és miközben a város lassan tovaringott elõttük, a Mágus talán már századszorra elgyönyörködött az elõtte úszó harmóniában. A harmadik torony alatti sziklás méregzöld falon, sárgán virágoztak az embernyi kaktuszok és az egyik tengerre nézõ ablakban egy pontszerű felismerhetetlen alak éppen valami vörös szõnyegfélét rázott. A kolostornál kiszálltak, bementek és az apát megmutatta a Mágusnak amit már régóta ígért, hogy hogyan kell gömbszerű kis fává metszeni a leandereket. A kolostor tele volt velük, és nekik is nõtt belõlük a ház körül.  A polgárõrök persze többször is belebeszéltek volna, de a Mágusnak mindig sikerült, még idõben leintenie õket, közben elismerõen csettintgetett a nyelvével és ilyeneket mondott - Na hát, ki gondolta volna!

Vége a terveimnek - magyarázta neki este keserűen a lány.  A kezében ott gyűrögette a levelet, amit aznap kapott és amit nemrég olvasott. Kint ültek a teraszon, lassan rájuk sötétedett és hallgattak jóízűn - ahogy azt a Mágus gondolta addig. - Te nem tudhatod, hogy mi mindent meg nem tettem ezért, hogy eljussak egyáltalán idáig. És megfogadtam, szentül megfogadtam, hogy soha nem hagyom magam és úgy lesz minden, ahogy azt elhatároztam.  Végre egyszer az életben nem függök senkitõl, és úgy lehetek boldog, hogy azt senki nem veheti el tõlem. Ezt nevezem én biztonságnak. - A Mágus ezen elgondolkodott és aztán õt is elfogta a sötétségbe oldott szomorúság, és újból megérezte a szakadékot, amirõl már azt hitte, hogy rég eltűnt közülük. Ezt nem akarta, és elég volt csak belegondolnia, és már ettõl is lángralobbant, minden, és a felhõk lángolva világítottak elõttük messze kint a tenger felett. Ezért aztán erõt vett magán és elmondta neki, az õ hite szerint, azok a dolgok, amiket elõre lát és megmérhet az ember, nem érnek semmit, hogy bár hatalma van rajtuk, és éppen ezért el is érheti õket, de pont a boldogsághoz nincs köze mindennek, és megpróbált a tengerrõl beszélni megint, és a városról ott mellettük, a dombról, és arról hogy az igazi örömök és csodák mindig váratlanok és felfoghatatlanok, és hogy az ember mindig sokkal többet kaphat, mint amit elõre lát akkor, vagy akár a jelen pillanatban képes felfogni. Mit is érne az élet, ha ez nem így lenne.

- Neked persze könnyű! De hát ez az egész itt, olyan mint egy álom! Jaj Mágus! Lehet hogy te nem is létezel?! - tört elõ feltartóztathatatlanul a zokogó kétségbeesés Rékából.

A Mágus ekkor átnyúlt hozzá a sötétben és megfogta a kezét. Közben a szerelem is eszébe jutott, meg a park és az utazásaik, de valahogy nem vitte rá a lélek, hogy mindezeket kimondva is megemlítse. És aztán folytatta, hogy csak szem, szív és választás kérdése, meg hogy igenis rajta múlik, ezekkel az érzésekkel csak börtönbe zárja magát, és nyugodjon meg és nézzen körül, mert minden itt van körülötte. De miközben mondta már fáradt volt, és tudta hogy hiábavaló, pont ezekrõl a dolgokról értelmetlen beszélni, át nem adhatóak, nem a park és nem körök meg S betűk, amik sokkal inkább magukban hordozták ezt az igazságot, akkor pedig mi értelme. - Nem hitt a szavakban. Elfogta a kísértés, hogy megemlítse az új hajót, ami végre másnap megérkezik, de a végén mégsem tette, mert meglepetésnek szánta, és saját kezűleg akarta még elõtte lefesteni.
- Tigriscsíkosra.

Aztán jobbat gondolt, rábeszélte Rékát és lementek a városba. A kikötõben nagy volt a nyüzsgés, a munkások még villanyfénynél is dolgoztak. A villanyfényt a Mágus rosszallotta és megemlítette, hogy ilyen alapon nyugodtan tüzet is rakhatnának, mennyivel szebb lenne. A nézõtér páholysorának korlátait szerelték össze éppen. Lassan sétáltak át az öböl túloldalára és eközben Réka sírva fakadt és azt mondta, hogy olyan megalázó, hogy pont neki kell itt gyalogolnia, és hova lettek vajon azok a fényes álmok, és azt sem csodálná, ha a Mágus ezek után szóba sem akarna állni vele, és hogy õ se sokra tartana egy ilyen csõdtömeget. A Mágus ezalatt egyfolytában vigasztalta, aztán beültek egy bárba, ahol whiskyt ittak, ami csoda volt, mert Réka szinte sohasem ivott, de akkor este még egyet kért belõle. Ettõl még jobban eleredtek a könnyei, a nyárra mindenfelõl idevetõdött pincérek pedig diszkréten félrenéztek és nem kérdeztek semmit.

Éjszaka, volt amikor lefeküdtek, és Réka akkor sem tudta abbahagyni a sírást, megártott neki az ital, és akkor már csak arról beszélt hosszú órákon keresztül, hogy mennyire szereti a Mágust, és hogy nem tudná elveszíteni, és hogy ugye õ is így érez, és mondja akkor most el minél többször. Aztán, hogy bárcsak Delfin lehetne õ is, és szabadon úszhatna, és eltűnne messze a tengerben, de azért õt is magával vinné, és elõtte befestenék egymást tetõtõl-talpig, hogy senki se találjon rájuk, és világos hajnal volt már mire abbahagyta és álomba sírta magát.

A Mágusnak másnap már kora hajnalban el kellett mennie, az új Delfin érkezését várta, egy bérelt, kikötõ melletti garázsban. Az esti elõadás pedig a nap többi részére adott rengeteg teendõt. A hajó rendben meg is érkezett és csodaszép volt, és a Mágus az elõlegébõl kifizette az elsõ részletet és aláírta a kötelezvényt a többire. Aztán az órájára nézett és úgy látta, van még ideje bõven a délelõtti utolsó megbeszélésig, ezért leszaladt a hajnalban nyitó kikötõi csapszékbe segítségért, hozott is két embert és nekiállt velük a hajó festésének. Délben találkozója volt Rékával, megbeszélték hogy esznek együtt egy pizzát Mariónál. A tulajt valójában Stranicsnak hívták, de úgy gondolta, hogy az új név jót tesz a forgalomnak és egészen kiváló pizzákat sütött. Réka nem jött, és a Mágus tovább kiabált, loholt, és a haját tépte az esti elõadás ügyeiben. A polgármestert kétszer is szabályosan lerángatta a kikötõbe, aki elnézõen mosolygott ezenközben, mert a fõpróba után õ is a Mágus feltétlen hívévé vált.

Késõ délután lett mire a villába ért, a nagy, fekete kutya szomorúan feküdt elõtte keresztben a kapuban, nem ment el hiába kérlelte, arrébb rakni sem tudta, ezért káromkodva átmászott rajta. Felszaladt a lépcsõn és szólongatni kezdte Rékát, de a házban hiába kereste,  kinézett utána a kertbe is és mindenhol megnézte már - Réka, Réka! - hívogatta, de mindhiába. Aztán a hálószobában az éjjeliszekrényen megtalálta azt a néhány sort, hogy nagyon szereti és el kellett mennie, és nem jöhet vissza soha többé, és a papír mellett ott volt a tigriskõ amulettje is, amit a Mágusnak hagyott, hogy ne legyen annyira egyedül.

A Mágus, mint az est házigazdája, új szmokingot viselt, az utóbbi hetek hajszája karcsúra fogyasztotta és bronzbarna volt, már az elsõ tavaszi naptól. A polgármester, a rendezvény fõvédnöke, mellette állt. Mögöttük, a fényesen kivilágított várfal alatt, középkori jelmezbe öltöztetett iskolásfiúk fújták meg a fanfárokat, és õk ketten a díszvendégeket fogadták, akik általában kisebb nagyobb hajókon érkeztek. A hajók messze kint a nyílt vízen horgonyoztak, a kikötõ már zárva volt, jól látszott a záró flotta is, fedélzetükön a tüzekkel.  A város pompás virágcsokrokkal díszített vízitaxikkal szállította ki az érkezõket a partra,  amikben már egy itallal és színes ismertetõkkel kedveskedtek nekik.  Az egyetlen kijelölt kikötõhelyrõl az üdvözlések után,  futószõnyegekkel borított úton jutottak a fényesen kivilágított nézõtérre. Az ösvény mellett fáklyák lángoltak, mert a Mágus felháborodottan visszautasította a romantikus stílusú kerti lámpák gondolatát. A nézõtéren a székek, mintha a tenger vizén ringtak volna, ezért az elsõ vendégek után a lejáróhoz Milánt kellett állítani, és õ kedvesen rábeszélt mindenkit, hogy lépjen csak le nyugodtan nem lesz semmi baj, ez valójában most nem a tenger, csak egy újabb itteni csoda. A helybelieket, a többi vendéget és a partról érkezõket, a polgárõrök fogadták udvariasan. A Kapitány irányította õket és õk büszkén és elegánsan feszítettek önként vállalt új szerepükben, hogy aztán a kezdéskor helyet foglaljanak õk is az egyik díszpáholyban, mint akik kiemelkedõen sokat tettek ezért a mai napért.

Aztán suttogó, izgatott csend lett, kialudtak a fények, megszólalt a zene, a Traviata nyitánya, elõderengtek az aranyozott falak, a brokátok, a virágok és az összes káprázat, csak valahogy most még mélyebben, sötétebben, fájdalmasabban és ezért gyönyörűbben mint az elsõ alkalommal. Az itteniek pedig, akik a kertvendéglõben ültek esténként, és mindenki aki ismerte õket, és az összes dolgok körülöttük, amikkel egykor összetartoztak, észrevették az üres helyet a Mágus mellett. -  Mindeközben pedig a muzsika, a Mágus csodája, lassan elborította õket.

Az elõadás után egyedül a Kapitány merte megkérdezni a Mágust, õ se szólt semmit, csak az üres székre pillantott. A Mágus szórakozottan végigbabrált a mellette levõ háttámlán, aztán csak ennyit mondott: - Elment, Kapitány. - Violetta meghalt.

A fényes sikerre való tekintettel, a polgármester fogadást adott a városházán, nagy kavarodás volt, és mindenki gratulált mindenkinek, a koktélokból és a pezsgõbõl rengeteg fogyott. A Mágus akkor este, ebben is élen járt.  Aztán a polgármester azt mondta, hogy hátravan még egy meglepetés, és ahhoz fel kell majd menniük valami magas helyre, ahonnan szép a kilátás és jól rálátni a tengerre, a józanabbak felmászhatnának például  valamelyik toronyba, de talán a kikötõi móló vége is megteszi. A Mágusnak eszébe jutott a terasz, a kilátás a tengerre, és ezért meghívott a villába mindenkit, aki ott volt még akkor. A polgármester felpakoltatta az italokat és az egész társaság pincérestõl, mindenestõl felsétált  a Mágushoz a hegyre. Átmásztak a kutyán, aki még mindig a kapuban feküdt bánatosan és nem volt hajlandó elmozdulni onnan, majd kiültek valamennyien a teraszra, és mivel még nem történt semmi, a Mágus kötelességének érezte, hogy mint házigazda szórakoztassa a vendégeket. Ezért aztán felmászott az alacsony kõpárkányra a terasz szélén, és bejelentette, hogy különbözõ távoli földekrõl származó népdalokkal szeretne kedveskedni az egybegyűlteknek. Ekkor majdnem hátratántorodott, mire egy arab, aki állítólag olajsejk volt, meglátva az óriási mélységet, kérlelni kezdte, hogy inkább most mégse, de a Mágus erre már nem volt  hajlandó. Így hát a Kapitány ötletére, egy derekára erõsített kötéllel kikötötték az egyik súlyos kõvázához és ettõl kezdve valamennyien érdeklõdve hallgatták.

- From Ireland! - jelentette be a Mágus, és belekezdett az "Irish Rover" című dalba, és gyönyörűen végigénekelte, és mivel ez egy vidám nóta volt, közben táncolt is hozzá.
- From Hungary! - bömbölte, aztán rövid gondolkodás után még hozzátette - from Ördöngösfüzes, és elénekelte az "Azt gondolod de szigorú, ihaj szigorú... " kezdetű keservest, amitõl hullani kezdtek a könnyei, majd Skócia jött és dudanóta szállt a tenger felett, aztán megint Írország és a "Sally Maclenannen", a végén pedig azt  üvöltötte:
- From Switzerland! - amire azért, egy csomóan közülük, bár már sokat ittak,  de zeneértõk lévén felkapták a fejüket, és kíváncsian várták most ugyan mi következik. A Mágusnak azonban eszébe se jutott a jódli, inkább az óriási, több méter hosszú havasi kürtöt szólaltatta meg.  És mialatt a havasi kürt hangja betöltötte az égbolt meg a tenger közti összes helyet és messze magasan szárnyalt a kivilágított várfal, a tetõk meg a négy torony felett, az égen kinyíltak a polgármester meglepetésének, a tűzijátéknak, áloműzõ rózsái.

Felállt, összeszedte a holmijait, a bevásárlószatyrot és a dzsekit, odagurította a kifli csücskét a galamboknak, és elindult a sétálóutca felé.  A John Bull Pub elõtt járt, amikor messze maga elõtt a nyüzsgésben észrevette, az utca jellegzetes figuráját, egy szakadt, csavargóforma alakot, aki egy fél kiflibõl és a belészúrt szívószálból gyártott rádiótelefonon tárgyalt és hallózott harsányan naphosszat. - Halló! - kiabálta - Meg azt hogy - Úgy szeretlek! - olykor valamelyik szembejövõnek és a Mágus becsülte azért, hogy bár lehet hogy sokszor éhes, mégsem fogyasztja el a legértékesebbet.  Mellé érve jókedvűen üdvözölte és a férfi egy pillanatra letakarva a kagylót harsányan visszaköszönt neki. Aztán továbbment és elhaladt a színház elõtt, ahol gyerekek pancsoltak a szökõkút vizében,  és a téren újból nekifeszülõ szélben, hirtelen megint Réka hangját hallotta és újra ott látta maga elõtt - Jaj Mágus! Lehet, hogy te nem is létezel?! - nézett rá kétségbeesetten a lány. - A Mágus pedig megállt, megtapogatta a nyakában lógó medált, keményen megrázta a fejét aztán elindult újból. Az éppen mellette elmenõ járó-kelõk közül, néhányan furcsán néztek rá, de õ nem törõdött ezzel. - A jó hír - idézte fel valahonnan mélyrõl a rég elfeledett szavakat… - „borzalmas utatok egyáltalán nem létezik. Bárha különösen hangzik is: - Van ösvény melyen vándorolni lehet, van vándorlás is, de nincsen vándor... " - mormolta tűnõdve. - És ott, akkor életében elõször igazán belegondolt ebbe, megremegett és befordult a sarkon, és a Mágus eltűnt, elenyészett a sarok mögött.

I. Buddha Szutta-pitaka 'Beszédek kosara' - Maddzshima-nikája 'Közepes hosszúságú beszédek gyûjteménye' 20. beszéd: A gondolatok kordában tartása. részlet.

...Mint hogyha egy ember gyorsan menne, és eszébe jutna: " Miért menjek gyorsan? Mehetek lassan is", és lassan menne. Ekkor eszébe jutna: "Miért menjek lassan? Meg is állhatok", és megállna. Ekkor eszébe jutna: "Miért álljak? Le is ülhetek", és leülne. Ekkor eszébe jutna: "Miért üljek? Le is fekhetek", és lefeküdne.

II. Utalás Buddha tûzbeszédére. Mahávagga I.21.

A hivatkozott szövegek magyarnyelvû forrásai: Buddha beszédei - válogatta és fordította Vekerdi József

Helikon, 1989.

A Buddha Evangéliuma

Körösi Csoma Sándor Társaság - Buddhista Misszió