Amikor rájött arra, hogy a dolgok függetlenül létezésük valódiságától, még újak és felfedezetlenek, egy arcátlanul hanyag és nagyvonalú mozdulattal félresöpörte a nagy átverést - ami elõször csak nevet ad maga körül mindennek, aztán késõbb minõsíti is a látottakat, hogy a végén mindenkivel elhitesse a világ márpedig ilyen - akkor végre átérezte mindazt a szépséget és korlátlan lehetõséget, aminek részesei vagyunk. - Boldog volt. Egyedül a felismerés felelõssége nyomasztotta. A tagadás mérhetetlen mámora és büszkesége borította el és eközben kimondta - nem! Ez nem igaz! Tagadom! A mérték állandó. Megcsókolta Rosinantét, és mivel abban az idõben ennyi elfogadó egyetértésnél nem volt szüksége többre, ott helyben fogadalmat tett, hogy a maga részérõl soha nem felejti ezt, mintahogy a tengert sem felejti a lábai elõtt, és azokat a szagokat sem, amiket a móló felõl fújó szél hoz el esténként felé. A fogadalmat akkor a tengernek tette és ez a nagyívű tett nagyon is beleillet ebbe. Elhatározta, hogy megpróbál méltó lenni a szépséghez, ami körülveszi és körülvette egykor, és a lelkében dacos büszkeség támadt és mérhetetlen erõ. - Ez még azelõtt volt, hogy új neveket adott a világ tárgyainak - abból a téves elképzelésbõl kiindulva, hogy ezzel uralja is õket - és még jóval azelõtt, hogy elvetette szavakat, és csak a zene áttetszõ aranypora lebegett körülötte.

A széles tornácon ülve, a nyári éjszakákon, most már ebbõl az új nézõpontból figyelt maga köré, és ahogy tetszése szerint borította el Afrika esõáztatta füveinek illata, vagy az éjszakai kikötõ szaga a tengerrel, újból megértette, hogy a kapukat úgy istenigazából még nem nyitotta ki senki és a fontos dolgok még mind-mind elmondatlanok. - A jelenségek ekkor, még a legegyszerűbbek is annyira elbűvölték, hogy napokig csak tántorgott mindenfelé és az emberek a kikötõben merõ szeretetbõl, mintha csak véletlenül történne, a kellõ pillanatban beleütköztek és halk pardont mormolva arrébb taszították, el a rakpart szélétõl, a tengertõl, mert féltették és vigyáztak rá, ugyanakkor az érzékenységét sem akarta senki megbántani. - A történetek és a ritmus, amik mindig körülötte voltak, most felerõsödtek és majd szétfeszítették, és õ megpróbálta, akarta, de képtelen volt õket igaz valójukban kimondani... - Néhány eredménytelen próbálkozás után, fel is hagyott a szavakkal. Bűvös varázslatuk, amik hajót teremtenek a dzsungel közepén, végre hidegen hagyták, és rádöbbent, hogy a költõk csillagport emlegetõ kozmikus nézõpontja, valójában milyen üres és hiábavaló, amikor még a lába elõtt heverõ parti kavics apró csodáját sem tudja senkivel megosztani. - O mio babbino caro...Az abszolút válasz mindenben jelenvaló. - Csak annyit, amennyit biztosan a magaménak mondhatok, jutott eszébe sokadszorra, és soha nem volt még ilyen bizakodó és nem állt még ilyen szilárdan az õt körülvevõ valóságban.
A kis dolgokban elérendõ tökéletesség vágya, mindig újabb és újabb õrültségekre sarkallta, és ezekbõl mind mélyebb és mélyebb felismerésekhez jutott. Kezdetben az egyszerűbb struktúrák felé törekedett, és ezért megpróbált nagyon egyszerűen gondolkodni. A világot ilyenkor kellemesre és kellemetlenre osztotta. Ha ez jól sikerült, delfinként úszkálhatott a borókáktól zöldellõ partok elõtt, hallgathatta a kabócákat, és közben csodálkozva figyelte az embereket és nézte a fényeket, amik felé nyújtózkodtak a vízen. - Voltak olyan hetek, hogy csak kenyeret evett, és forrásvizet ivott hozzá, ám a rengeteg íz amit ilyenkor megsejtett, rádöbbentették, hogy a tökéletes dolgok még egyszerűségükben is rendkívül összetettek és a világ ilyen módon nem megismerhetõ.
Ekkor, és még éppen idõben jutott eszébe nagymama régi receptje, amit mindig különösen kedvelt, és aminek az elkészítését késõbb, megpróbálta tökélyre fejleszteni. Minden alkalommal, amikor ezzel foglalatoskodott, szárnyalóan boldog volt mert érezte, végre õ is visszaad valamit a világnak abból a sok gyönyörűségbõl, amit eddig kapott. Régóta tudta már - nem a tárgy a lényeg... - El-elmerengett ugyan olykor még a Kilimandzsáró szikrázó csúcsán, de valójában már az igaz utat taposta...

Forró délután volt, amikor lesétált a Festõk közébe. Az út omladozó kõkerítések mellett vezetett, és õ mentében szórakozottan tépdeste a citromfák bõrszerű leveleit és az ujjai közt nedvesre morzsolta õket. Néhány helyen alacsonyra vágott oleander sövényeket ugrott át, átvágva az olajfák közt a hegyoldalra kúszó hátsó kerteken, és miközben széles karmozdulatokkal üdvözölte az embereket, az járt a fejében, talán be kéne néznie a halpiacra is és ihatna a vendéglõben abból a magyar borból egy pohárkával, amit csak nemrégiben hoztak. - Megtanulta, a nagy felismeréseket és az új elhatározásokat soha nem árt valami kézzelfoghatóval is megtámogatni, ez nem a gyengeség jele. Így önbizalmat meríthet és a kedves tárgyak aranytartalékok a sötétebb napokra.
A hűvös sikátor elegáns régiségboltjába benyitva, elõször egy egyszerű sétabotra esett a választása. Arra gondolt, ez az ajándék örömtelibbé tenné a hajnali utakat a piacra - korán kelt mindig, hogy a legfrissebb áruból válogathasson - és az sem kizárt, hogy a pálmák tövében kanyargó esti korzó kedves színfoltja lehetne. A tulajdonos, aki jó barátja volt, mégis inkább rábeszélte egy bézsszínű esernyõre, aminek szövete erõsen molyrágott volt ugyan, de gyönyörűen faragott csontnyelével bõven kárpótolta és sétabotként is meggyõzõen hatott. - E naptól fogva, amikor csak elhagyta a házat, mindig a karjára akasztotta. Hajnalonként, amikor a felkelõ nap elsõ sugarai halálos biztonsággal szúrtak át a kék ég fele tárt esernyõje molyrágta réseit, aranyos foltokként ragyogtak kopaszodó halántékán és elnyűtt zakója gallérját próbálták meg elfogadhatóbbá tenni, õ méltóságteljes hosszú lépteivel haladt a templomtér sós harmattól síkos kövein, szokása szerint az aznapi ízeket kereste, aztán a tér közepén megállt és megvárta a páncélozott pénzszállítóautót, ami mindig ugyanabban a percben érkezett a bank elé és egy új világ ígéretét hozta, elnézte az embereket akik kijöttek elé a kapun, vagy munkába siettek éppen, a kosztümöket és az elegáns zakókat abban a nagy tengerszagban, általában fiatalok voltak, de mégis egy más varázslat lengett körülöttük, mindig azt hitte, már egy letűnt világé, és nem volt számukra fontosabb, a drága portálok mögött, és bár ugyanazon a téren álltak de a pillanat egyetlen élménye sem volt köztük közös, és azzal szórakozott, hogy olyan bókokon gondolkodott amiket nem fogadnának magától értetõdõn, és ajándékokon, amikrõl azt éreznék, nem jár nekik - a semmibõl nem lesz semmi, hát persze, és ilyenkor elvigyorodott és elszégyellte magát, mert ez gonoszság, és tudta, nem szabadna. Aztán kihúzta magát és hanyagul kilélegzett, a szájával csinálta, úgy mint amikor egy pihét fúj le valaki a kalapjáról, és megindult újra a piac felé. Ha ismerõs jött szembe, azt kedves bólintásokkal köszöntötte, a szavakat kerülte, közben szorosan markolta az esernyõnyelet, aminek lyukas bézsharangja messzire szállt a szélben, a világ akkor ébredt, új volt, érezte - és élvezte, ahogy régmúlt operák foszlányai borzolták a reggelt mögötte.

A sült paprikához egy alkalommal, mindig csak öt paprikát vásárolt. Ez pont egy adagnyi volt, és az edénybe is ennyi fért el kényelmesen. És bár vágyott rá régen és csodálattal nézte a hosszú nyelű, fekete, vas serpenyõket, amikben messze keleten a lobogó lángokon fõztek, mégis bízott az újban, a teflont például egészen kiváló találmánynak gondolta, tehát neki is volt több ilyen serpenyõje. - Amikor belépett az árusok sorai közé, tapintható feszültség támadt. Ôszintén sajnálta ezt, nem tehetett róla, de a fontosabb dolgokban nem engedhetett. Név szerint ismerték már egymást, és talán ezért volt, hogy az izgatottság oly könnyen átragadt rá is, és látta a feketefejkendõs nénikéket, ahogy összesúgnak a pultjaik mögött, és eldugdossák a csapvízzel telt virágspriccniket, amikkel a zöldségeiket tartották frissen, szükség is volt azokra a nagy melegben, de neki büszkeségbõl egyikõjük se ismerte volna be ezt. És látta, azt is, ahogy gyors mozdulatokkal, feltűnés nélkül elõretolják, eddig félretett, elõre elkészített kis kupacokba, a legszebb árut, amit erre az alkalomra készítettek össze, a galambok pedig akik a terménybolt elõtt a magokat szedegették, egyszerre rebbennek fel és húznak el a tenger irányába, megérezve a változást amit magával hozott. - A kezdeti feszültséghez mindez már nem volt hasonlítható, ami egy idõben odáig nõtt, hogy a hentes nyájas segédei komolyan megfenyegették, mert akaratlanul is mindig az ablak fele bámultak, és így órák hosszat csak õt nézték, ahogy a sorokat rója, tízszer és százszor, és ez az elsõ idõkben, amikor még csak keveset tudott gyakran megesett. Ekkor minden kis részletet az igazság szívpróbájának vetett alá, a legjobb darabokat keresve, végeláthatatlan kérdéseivel ostromolta a kofákat, közben messzi tájakról is mesélt nekik, hogy aztán még váratlanabb keresztkérdésekkel lephesse meg õket újra. - Nem csak a piacon került akkoriban bajba, hanem néha esténként a parton is, mert a megsejtett és távoli céltól lelkesen, egyszerre megint visszatalált az emberekhez, és az új tapasztalatokat, önzetlenül és azonnal szerette volna bárkivel megosztani - úgy hitte ez kötelessége is - ezért aztán a mindennapok kedves beszélgetései közben, hirtelen fordulatokkal szenvedélyes vitákat provokált, olykor szándékosan állítva valótlant, összekeverve a legegyszerűbb dolgokat, tudatlanságot tettetve, csak azért, hogy boldogan visszahallhassa az ellenkezõjét, a cáfolatot, amire annyira vágyott, és ami megerõsítette abban, hogy a helyes úton jár, az esélyek alapvetõen jók és úgy igazából még nem romlott el semmi. - Miután pedig túljutottak a kezdeti értetlenkedésen, és valamennyien ráéreztek erre, aztán már cinkosan várták, és sokadszorra is jóérzéssel beszélgettek az olajban sülõ hagymákról, a különbözõ fajta paprikák illatáról és a titkos fortélyokról meg technikákról, amikkel a dolgokat valószerűbbé tehetik.
A piacon közben a kezdetek értetlenkedõ feszültségét, a be nem vallott versengés izgalma váltotta fel - mert ez a fajta igényes kereslet valamennyiük fontosságát megnövelte, ezzel boldogabbá tette õket - és miközben lassan összecsukódott felette az ernyõ nagyharangja arra gondolt, hogy az asszonyok közül néhányan egész biztosan úgy fényesítik ki ezeket a paprikákat, ahogy gyerekkorában otthon az almákat volt szokás. - Na persze csak azt az öt darabot, a közepesen vastag húsú pirosakat, mert akkorra már mindenki szakértõ módón tudta, hogy õ ezeket keresi.

Van egy sziget a tengerben, távol mindentõl, de mégse túlságosan messze. A homokos teraszokon szõlõt termesztenek, a boruk egészen kiváló, és az emberek furcsa, máshol meg nem értett nyelven beszélnek. Elzárva élnek a világtól, a kinézetük is különös, mert mindig egymás közt házasodtak. Az ottani lányok, apró termetűek és színpompás, rövid, sűrűberakásos szoknyákat hordanak, és évente egy alkalommal, ahogy nagyanyáiktól tanulták, egy táncot táncolnak, amit sehol máshol nem látni. - Egy könyvben olvasta ezt és amikor elmondta a Kapitánynak, akivel még egy másik történetben barátkozott össze és ott volt néhány helybéli halász és tengeri ember is, akiket mindig sokra tartott, egy különös vágy csíráját csempészte a szívekbe. Aztán ez nagy biztonsággal kihajtott bennük a nyári estéken, amikor a kerthelyiségben ültek, a narancsszín virágzó lugasban, a helybéli zenekart hallgatták, vagy csak a csónakok fényeit bámulták a kikötõben és közben néhány pohárral többet ittak, és ilyenkor már úgy került szóba, ahogy bennük élt tovább, a legszebb álmaikban. Végül mindig tengerre szálltak, elõtte bedobáltak a hajó aljába néhány zsák krumplit és még egy-két cseretárgynak praktikusnak vélt dolgot, ruhákat, szerszámokat, néhány kedves ajándékot. - Az alapvetõ élményen túl mindegyikük lelkét más ragadta meg. Az õ fejében soha nem hallott távoli dallamok jártak és a tánc, ami az örök szépséget idézi, a vendéglõs és a halászok többsége a sziget utolérhetetlen bora után vágyakozott, a kapitány pedig egy olyan lányra gondolt, akit nem irigyel el tõle senki, és aki kitartóan szereti õt, ugyanakkor a hajóját is rendben tartja, és a ruháit is tisztára mossa mindig. Olyan lett nekik az a sziget, mint a templom, ahova nemigen jártak, tartást adott és erõt, és ha csak rágondoltak is, már jobbá tette õket. - Éveken át többször útra keltek így, de mindig hiába. A hely létezését mégse vonták kétségbe, mert valamennyien látták könyvektõl roskadozó polcait és hittek neki, de legfõképpen azért nem, mert hinni is akartak mindebben. Mígnem aztán egy szerencsétlen napon újra a kezébe akadt az a kötet, és megint elolvasta, és megtalálta benne a sziget nevét is, ami oly hosszú idõn át feledve volt. - Boldogan rohant a kikötõbe, a kapitány éppen egy kötelet csomózott amikor lelkendezve elújságolta neki, ám ettõl az rögtön éktelen haragra gerjedt és összetrombitálta a többieket, aztán hajóra szálltak, felrángatták õt is, és öt kilométerre a parttól ott volt, az a sziget, amirõl a régi útikönyv ezeket írta, és a kikötõjébe, akkor állt be a komp, és elsõként egy nagy, szürke, 500-as Mercédes gördült le róla, a parton hamburgert árultak, és plakátok hirdették az évenkénti néptánc-fesztivál kezdetét, az elõadások idõpontjait, és az õ hiábavalóan szép álmaik végét.

Minél inkább uralta a tökéletességnek azt a morzsáját, amit éppen sikerült létrehoznia, annál nagyobb alázattal közelített hozzá. A serpenyõ aljára hét evõkanál olajat rakott. Arra vágta a hagymát. Elõször félbe, aztán tovább vékony szeletekre. A közepesnél valamivel kisebb fej hagymát választott. Erre került a paprika, ujjnyi vastag karikákban, a közepe fele már, amikor a paprika mérete miatt a karikák is megnõttek, elfelezte õket. Amikor mind az öttel elkészült, alaposan megsózta, és csak eztán tette a serpenyõt a tűzre. Az elején nagy lángon pirította, még nem keverte meg, hogy a hagyma legalul maradjon. Vizet nem rakott hozzá, ez volt a legfontosabb, a benne lévõ nedvességnek elegendõnek kellett lennie. - Eszébe jutott egy gyerekkori emlék, a napközi menzája, ahol a lecsó, a híg paradicsom mártásban taknyosra fõtt félpaprikákat jelentette. - A paprika nem fõhetett, legfeljebb a saját leve párolhatta, ezért már az elsõ alkalmakkor rájött, hogy fedõt sem szabad használnia. A lángot csökkentette, nagyjából a felére, de takarékra soha nem rakta. Ennek az volt az ára, hogy sokat kellett kevernie. - Néha mániákusnak nevezték, amikor minderrõl lelkesen mesélt, sõt rosszabb esetben, azt állították róla, hogy bolond és csúnyán elárulták, éppen azok, akiket a legközelebb engedett magához. Például, mikor komolyan szenvedett tõle, hogy a piaci asszonyok iránta tanúsított figyelmes jóságát, nem tudja igazán meghálálni, és a vendéglõben bevallotta, megfordult a fejében, hogy némelyiküket idõközönként, romantikus és gáláns házassági ajánlatokkal örvendeztethetné meg, az egészet úgy intézné persze, hogy a végén õ maradjon hoppon. Aztán látott a TV-ben egy japán szakácsot, aki ezt az õsi szakmát mesterfokon űzte, és a műsor elején leszaladt az utca végére és lekiáltott mindenkinek, hogy most, most kapcsolják be a készüléket, de igazán gyorsan, és a szakács éppen imádkozott, sokáig, mélyen magába merülve, aztán hosszan válogatott a több száz különféle tányér közül, tapogatta és simogatta õket, hogy vajon melyik is illene legjobban az õ művéhez, és olyan volt az a szakács tényleg akár egy fõpap, és amit alkotott az is maga volt a csoda, az embert már az is boldogabbá tette, ha csak ránézett azokra az ételekre, amik igazán már nem is ételek voltak, félt volna megérinteni õket, és közben mindezt több ezer éves hagyománynak nevezték. - Na ugye! Ugye! - kiabálta õ ezalatt, és odarohant az ablakhoz - és világosan látta, hogy milyen messze van még ettõl, de tudta azt is hogy mindegy, egészen lázba hozta, ilyenkor új hittel töltekezett, szembe, neki a szélnek. Rá a nagyság mindig így hatott, nem döngölte földbe, nem tette iriggyé egyáltalán nem, épp ellenkezõleg, azt érezte, itt van hát, mégis érdemes volt, csak a nagyszerűségét látta, és személyes megszólíttatásnak gondolt minden felemelõ pillanatot. És ezután a szakács után mintha vele is másképp beszéltek volna, õ pedig bement a piac mellett abba a boltba, ahol az asszonyok a kendõket és a papucsokat veszik, és kiválasztott egy fehér alapon apró fekete pöttyös kendõt, és összecsavarta annyira, amíg olyan nem lett mint egy vastagabb madzag, és mielõtt nekilátott a fõzésnek mindig a homlokára kötötte, ahogy attól a japán szakácstól látta, ezzel tisztelegve évezredes nagysága elõtt.

Úgy tíz perc után, amikor a paprika alatt már csak az olaj sercegett, és a szétesett hagymaszeletkék vékonyabb darabjai pirulni kezdtek, hozzáadta a mustárt. Ez volt az a pillanat, amikor a paprika furcsa módón már megpuhult ugyan, mégis ropogós volt egészen. A mustárból egy csapott evõkanálnyit rakott, amit elõtte háromszor annyi vízben kevert hígra és simára, és egy pohárkában elõre odakészített. Idõ kellet hozzá, amíg rájött, hogy víz nélkül nem tudja egyenletesre keverni, és oda is kap közben a serpenyõ aljára. A vizes mustár ilyenkor átsegítette azon a néhány kritikus pillanaton, amikor odaégne az egész. A lángot eztán a legnagyobbra csavarta, és miközben finoman kevergette, magában tizenötig számolt... - Ennyi csupán! - Aztán az íróasztalhoz ment, elõvette a zöld bõrkötéses naplót, és mindent lejegyzett, precízen. - Számára ez jelentette az írásbeliséget. Olyan ember derűjével rótta azokat a sorokat, aki minden egyes pontocskáért kezeskedik, és aki rátalált végre egy mindenkinek szóló igaz történetre. A tízedik oldal táján egyszer ecettel is próbálkozott, azt használta a mustár helyett, és így egy másik ízletes ételhez jutott, aztán öt oldallal késõbb, reszelt sajtot szórt rá, füstöltet és másikat keverve, amivel szintén elégedett volt nagyon. Majd kiült a teraszra, és mialatt evett, izzadtan gyöngyözõ homloka felett ott feszült a japán mester glóriája, hosszúra kötött pettyes vége pedig, mögötte úszott az olajfa-ligetek felett gyülekezõ viharfelhõk, tomboló szelében.

A városban sétált. Esteledett. Lefele tartott a kikötõ irányába. A sétányra ért, és megpillantotta az út túlfelén araszoló gépkocsik hosszú sorát. Nyár volt. - Ahogy friss szemmel körülnézett, tisztán látta megint, hogy a világ alapjában véve új, és felfedezetlen. Nagyon hitt ebben akkor. - És miközben kopár hegyoldalak szagát hozta felé a szárazföld szele, nekitámaszkodott egy, az utca kõburkolatából nõtt babértölgy cserepes törzsének, az esernyõjét maga elé bökte, világos zakójának gomblyukába rózsaszín virágot keresett, és elgyönyörködött a sétány lépcsõsorának színes lámpafüzéreiben... - abban a pillanatban gyúltak fel éppen. Fél füllel hallotta egy induló halászhajó motorhangját és a káromkodást is a fedélzetrõl, és az õ pórusaiból is elõtört újra a zene, ellenállhatatlanul történt, ennyi szépség után, eközben pedig arra gondolt, nem az a baj, hogy azok mondják meg milyenek is a dolgok, akiknek fogalmuk sincs róla, hanem csak az, amit mondanak - és mialatt élvezettel ízlelgette a szelet, tudta, hogy milyen csúfos véget is ér majd ez a semmifele-törõ, önzõ rohanás.
Aztán a pillanat zenéjében, lassanként elmosódott az utolsó határ is, ami még a világtól elválasztotta, és megérezte, hogy körülötte minden egy, hogy nincs alany és nincs állítmány - ez a szerelem - hogy aki néz, és amit néz, az is egy és ugyanaz, és hogy ettõl függetlenül õ se lehet valójában, és hogy ez valódi és tényleges gyönyör, és örök, és hogy éppen ezen érzés hiánya szüli ezt a látszólagosan magányos létet.
A sétány egyik padjához ballagott, leült rá, az esernyõt maga mellé fektette, és csak belegondolt, és már azokat a tökéletes falatkákat nyelte, és így eggyé válva velük az esti csendben, vacsorálni kezdett. Közben a nagy békességben, a tengert figyelte, azt, akinek nagyívű fogadalmait tette, és néha egészen váratlanul, páros lábbal a földre huppantott - beleijesztett az esti csendbe. Szánalmas és hiábavaló próbálkozás volt ez érezte... - Késõbb zavart fütyörészésbe kezdett. - A pufók angyalkák illetlen csámcsogása, mégis egyre hallhatóbbá vált mellette...